Előre szeretném bocsátani, hogy el fogok menni június 7-én választani — mint ahogy már annyiszor elmentem —, mert tudom, hogy mi a kötelességem, tudom, hogy nemzeti fennmaradásunkra kell szavaznom. De azért kikívánkozik belőlem az egy életen át elfojtott (mások által elfojtatott) keserűség.
Engem mint kisembert soha senki számba sem vett — legjobb esetben meghallgatott, ha panaszra mentem —, sem a kommunista korszakban, sem az utolsó húsz esztendő ,,áldásos" demokráciájában.
Maradjunk csak az utolsó két évtizednél, amikor városunk vezetősége majdnem teljes egészében magyar, vagy legalábbis a magyar nyelvet beszéli, de ezt az arányt nem minden esetben éreztem meggyőzőnek — példa rá az elvett és vissza nem szolgáltatott ingatlanok esete. Törvény van rá (2001/10-es), és Sepsiszentgyörgyön a kárvallottak zöme magyar nemzetiségű volt, mégis, a kártalanítás csigalassúsággal folyik — ha egyáltalán folyik, amit mi nem észleltünk, mert a nyolc éve leadott visszaigénylést, illetve kártalanítást még senki a kezébe sem vette megoldás végett. Hát akkor jogosan teszem-e fel a kérdést, hogy nekem mint közembernek mikor fognak már igazságot szolgáltatni, és kik? Az RMDSZ-ben már nem bízom, de az MPP-ben is megingott a bizalmam. Tőkés püspök úr már egy éve ígéri, hogy az Európai Parlament elé viszi az ügyet, ha itt nem oldják meg, de még sehol semmi.
Már lassan kezd elfogyni a türelmünk, a volt tulajdonosok már elhaltak, de lassan az örökösök is elmennek, vagy talán ez is a cél?
Mikor gondolnak ránk, közemberekre is a hatalmasok — csak négyévenként, amikor el kell menni szavazni?
D. G., Sepsiszentgyörgy
(teljes név és cím a szerkesztőségben)
