Családi háza — írja — az úttól távol esik, egy hegyoldalban, előtte egy másik ház áll. Bennvalójához az előtte álló ház mögött vezetett út, az annak idején szerepelt minden okiratban, telekkönyvben, törvényszéki határozatban: 245 négyzetmétert tett ki, és állami tulajdonban volt. Akkori szomszédjával, egy Szígyártó György nevű úrral jó viszonyban voltak, s megegyeztek, hogy területet cserélnek, Szígyártó kertjéből szakítanak le egy hasonló területű utat. A Ceauşescu-rezsim alatt, mely Ószemerját halálra ítélte, ezt nem lehetett hivatalosítani. Később Szígyártó György eladta a bennvalóját, az új gazda, Bedő József már nem nagyvonalúskodott, felszámolta a Szilágyi-házhoz vezető utat, támfalat is épített helyébe, s azt is elintézte a prefektúrán és városházán, hogy magántulajdonként, udvar besorolással telekkönyvezzék. Szilágyi hiába kérte, hogy hivatalosítsák a területcserét, s az utca ne udvar legyen, tíz éve nem tud dűlőre jutni sem a hivatalokkal, sem a szomszéddal. Bedő — a levélíró szerint — hamis akták alapján pert nyert, s bár a városháza felszólította, hogy bontsa le a támfalat, és állítsa vissza az utat, 1997 óta nem történt semmi. Szilágyi pert indított nemcsak szomszédja, hanem a városháza ellen is, de a helyzet semmit sem változott, illetve annyi történt, hogy a prefektúra is beperelte a városházát, mert módosította az utca rendeltetését. Megoldás mégsem született, mint ahogyan Szilágyi Mátyás huszonkét perében sem, mert a beidézettek nem jelentek meg a tárgyalásokon. A felperes fizetett eddig négymillió régi lejt, volt a Legfelső Ügyészségen, a kormánynál, a parlamentben, de dűlőre nem jutott. Szent elhatározása, addig pereli a polgármesteri hivatalt és a prefektúrát, míg telekkönyv-hamisításért meg nem büntetik a szomszédot, s míg út vezet majd házához.