Csak az a baj, hogy kevés van belőle. Naponta szembesülünk vásárlás közben a kínos helyzettel, amikor a papírpénzt átadván. udvariasan megkérdik, van-e ennyi meg ennyi banija a tisztelt ügyfélnek. S olyankor kezdődik a lázas zsebkutatás, a pénztárca rejtettebb zugainak vallatása. De nemcsak a vevő szégyelli, hogy az udvarias kérésnek nem tud eleget tenni, hanem a mindenkori pénztárosnő is, aki az üres fémérméknek készített rekeszeket vizslatva kényszerhelyzetben kérdezi a kuncsafttól: csokoládét vagy gyufát adhatok a visszajáró aprópénz értékében?
De gond az aprópénz a piacon, postán, a kábeltévé pénzgyűjtő irodájában is. Mindenütt, ahol kereskedelem folyik megyeszékhelyünkön. Mi, idősebbek emlékszünk a diktatúra hasonló, baniszűk periódusára, a kényszermegoldású árukapcsolásra. Nem a ,,garasoskodás" céljából írom e ,,pénzügyi" kritikát, hanem mert beleképzelem magam a kisnyugdíjasok helyzetébe, akik tenyerüket tartják a visszajáró aprópénzért, s a pénztáros alig várja, hogy a sorban következő vásárló sok öt- és tízbanissal ajándékozza meg.
Minap egy élelmiszerüzlet pénztárának fiókjában maréknyi csomagolt cukorka várt sorsára. Az előttem vásárló kislány is kapott belőle hármat. Vajon örvendett-e neki, tűnődtem, vagy kikapott anyutól?
