Karácsony: Árvák

2003. december 24., szerda, Archívum 2003–2007

M., 18 éves. Szinte soha el nem felejtem, hogy nem vagyok olyan, mint a többi. Mintha kezem vagy lábam hiányozna. S ha egy pillanatra el is tereli a figyelmemet valami szép, ami örömet okoz, nem sok időbe telik, valamiképpen mégis ráébredek a valóságra. Egész kis koromban azt éreztem, hogy az emberek sajnálnak, és ez fájt. Ha valaki jó volt hozzám, szerettem volna hozzá tapadni és kérni: ,,ne hagyj el!? Már az is, ahogyan mi, árvaházi gyermekek kinéztünk, hiába volt rajtunk az utóbbi években külföldről kapott szép ruha, valami elárulta, kik vagyunk. És sajnálkozva, vagy talán gúnyosan, sokan összesúgtak mögöttünk. Most kikerültem az árvaházból, egy évre kellemes otthonban helyeztek el, ismerkedem az élettel. De tudom, soha nem pótolhatom azt, amit gyermekkoromban elvettek tőlem. Bizalmatlan vagyok, félek a jövőtől. Mert amikor megszülettem, valaki nagyon becsapott. Ez a valaki az anyám volt, aki engem a szülészeten hagyott. Sokszor gondolkoztam rajta: miféle szíve lehetett? Bánja-e, amit tett? Érzi-e, mennyi szenvedést hozott reám?
J., 36 éves. Édesapám halálakor négyéves voltam. Heten voltunk testvérek, ketten közülünk még nálam is kisebbek. Édesanyám munkába állott. Szakácsnő volt, munkaideje után takarítani járt. Nagymamánk hozzánk költözött. Ez a két nagyszerû anya nevelt fel bennünket, szegényesen, ahogy lehetett, de istenhitben, szeretetben. Amikor nagyobb koromban társnőimet az édesapjuk társaságában láttam, összeszorult a szívem, éreztem az árvaságot, de otthon, a szeretetben, a biztonságban, az összetartásban minden gond elmúlt, minden fájdalom elcsitult. Az anyai szeretet olyan, mint a balzsam, mindent meggyógyít, mindent elsimít. Mind a heten nagyra nőttünk, mesterséget tanultunk, dolgoztunk, és Isten segítségével mindannyian becsületes emberekké fejlődtünk. Hála ezért édesanyánknak, nagymamánknak, még haló porukban is.
B., 38 éves. Nagyon rossz fiú voltam. Megfékezhetetlen, mogorva, rosszindulatú. Magam sem tudom, kire haragudtam. Talán a sorsra. Talán Istenre. Sokszor saját magamra. Nem tudtam feloldódni, még talán nevetni sem. Nem akarok arról beszélni, hogy lettem ilyen. Csak annyit mondok: árván nőttem fel. Jó feleségem van, szép családom, jó anyagi helyzetet is teremtettünk magunknak. Egy gyermekünk van. Az én homlokom mégis mindig borús.
Á., 17 éves. Nekem szerencsém volt, jó emberek vettek gondjaikba, sok örömben van részem, az egészségem is helyrejött. Mégis sokszor gondolok az édesanyámra, aki születésemkor elhagyott. Nem haragszom rá. Biztos vagyok benne, hogy nem tehetett mást. Úgy képzelem magam elé, mint kicsi, törékeny, szomorú asszonykát, akinek senkije sincsen, akit elhagyott az a férfi, akit apámnak kellene nevezni, de akinek a nevét az irataimban csak egy vonalka helyettesíti. Biztosan nagyon búsult utánam, úgy érzem, hogy sokat imádkozott is értem, ha él itt, a földön. Ha talán már nem él, onnan fentről néz le rám és értem könyörög. Én is imádkozom érte. Kívánom, hogy ha él, legyen boldog, érezze meg, hogy én nem szenvedek, hogy nem gyûlölöm őt. Szeretnék valamikor én is anya lenni, szívem szerint nevelni, nagy szeretetben a gyermekeimet, nekik mindent megadni, ami az én életemből kiskoromban annyira hiányzott.
F., 23 éves. Amikor én kis árvaházi gyermek voltam, enni kaptunk, melegben voltunk, valami ruhácska is volt rajtunk, nem is bántott senki. De emlékszem, mennyit sírtam, amikor a fogam fájt vagy csikart a hasam. Az első emlékeim a fájdalomhoz kapcsolódnak. Úgy szerettem volna, ha valaki megsimogat. Rémülettel emlékszem egy viharos éjszakára, amikor egyedül aludtam a betegszobában, és kint dörgött, villámlott, én pedig féltem, sikoltoztam, próbáltam elbújni abban a rácsos kis ágyban, de a kinti nagy szélfúvás, zuhogás, dörgés elfojtotta a hangomat. Senki sem jött, hogy megnyugtasson. Úgy féltem, ahogyan csak egy árva gyermek félhet, akinek senkije, semmi támasza nincs a világon.
M., 38 éves. Gyermekkoromban jó barátnőm volt. De hamar elidegenedtünk egymástól, mert ő korán kezdett fiúkkal szórakozni, inni, cigarettázni, engem pedig a szüleim nem engedtek többé vele barátkozni. Egyszer csak láttuk, hogy terhes. Kérdeztem tőle, férjhez megy-e. Csak sírt. A családja nemigen állt melléje, a fiú, úgy látszik, elhagyta. Megszületett a kislány, és Z. a szülészeten lemondott róla. Később valamennyire megkomolyodott, férjhez is ment, jobb sora volt, de több gyermeke nem született. A kislányt az árvaházból már korán kivette egy család. Azok nagyon szerették. Megkérték az igazi édesanyát, hogy ha már lemondott róla, ne rontsa el a kislány gyermekkorát, ne próbáljon vele kapcsolatba lépni. Z. sokat búsult. Nagyon bánta a fiatalkori tettét. Mégis betartotta a szavát, nem közeledett a kislányához, ritkán is látta, mert nem egyfelé laktak. Elteltek az évek. A leányka iskolát végzett, szépen élt, kérője akadt, kitûzték az esküvőt. Ekkor Z. nem bírta tovább. ? is elment az esküvőre. És amikor kijöttek a templomból, sírva a menyasszonyhoz lépett, és megmondta, hogy ő az édesanyja. Drámai pillanat volt. Z. abban reménykedett, hogy ezen a nagy napon a leánya megbocsát neki. De az elfordult tőle, és kérte a nevelőszüleit, vigyék innen ezt az asszonyt. Soha nem állt vele szóba. Annyit üzent neki aztán, hogy elkésett. Nem az esküvőjén, hanem a keresztelőjén kellett volna jelen lennie.
Árvák vallomásai
Ki az árva? A Kedves Borbála összegyûjtötte vallomásokból a magárahagyottság egész jelenségvilága kibomlik. Árva az, akit a sors fosztott meg szüleitől, vagy elhagytak természet rendelte támaszai, de az elkövető is az, aki a szülészeten ,,felejtette? magzatát, illetve ki nem vállalt gyermeket, amikor annak ideje és rendje lett volna, s öregségtől-özvegységtől sújtottan vigasztalannak és kiürültnek érzi magát. Az árvaság, a szívet rágó bú, a késő bánat nem egy tanulságát fogalmazzák meg az itt megszólaló árvák, köztük azok is, akik életükben kikerülték az önzés csapdáit, és a szeretetlenséget családjuk, gyerekük iránti szolidaritással próbálják gyógyítani, ellensúlyozni.
Kedves Borbála
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2003-12-24: Archívum 2003–2007 - :

Karácsony: Az elesettekért

2003-12-24: Archívum 2003–2007 - :

Karácsony: Jánóék karácsonya