A kerti törpe figyeli a házat,
füleli el-elhaló hangjait.
Félek, hogy készül már a magyarázat,
amellyel eltüntet majd megint valakit.
A kerti törpét ide ti hoztátok,
őrizni bazsarózsát, rezgő rezedát.
Arról volt szó, csak őrzi e világot,
és persze nagyon meghúzza magát!
A kerti törpe figyeli a házat,
le s föl sétál az ablakom alatt.
Egy intésére százak somfordálnak
elő, és körberofog e hitvány törpehad...
Erdélyi asszonyok
Az erdélyi asszonyokban török vér van
s némi tatár. Ha csókolnak, legalább 150 év
behódolást kérnek s vért.
Drága Báthory Annák, Bethlen Katák,
honnan hadban elvesző férfiban ennyi élet,
ha már széltörte napraforgószártól is
megrendül, s keres - ezredvégen szívzuhatagos költőket százötven éves
kukoricásokban?
Annák, borissza férfiaké,
Tündérkertünk s kelet minden fûszerszámával fûtötte konyhátok vérünk;
Zsuzsannák, Katák, Erzsébetek, könnyû
véretek hevíté kandallóit Erdély
rideg kővárainak, tárt szellem-óvó szárnyat
elpárolgó melege fölé.
S ontotta méhetek Kárpát-medencébe a magyart!
De most már elég.
Ezeréves vén vagyok, nevemben némi
Árpád-házi kondezcsíkkal, esengve kérlek,
hagyjatok megpihennem.
Legalább száz esztendőre előre
megtermékenyítettelek benneteket,
szüljetek szorgalmasan,
s neveljétek föl a kis bitangokat!
Ha Nap-korszak jő, hőelszívóakká,
ha jégkorszak, jég hátán is megélhetőekké!
Asszonyaim, erdélyi asszonyok,
cigány szeretők, örök fél-, negyedzsidók, örmények, szászok, románok, magyar
utódokat szülő székely-magyar-asszonyok,
hódoltam eleget, sokasodjatok!
Hüvelylábujjamon lyukas a zokni,
lehúzom, kitérdelt nadrágom levetem,
borítsa mezítelenségemet barna, vörös, szőke
vízesészuhatag hajatok, s legyenek áldottak
lassú, kereső útra induló ujjbegyeitek,
míg ezerévek húrjain játszva
örökkévalóvá zendítik a pillanatot.
Asszonyok, drága
erdélyi asszonyok,
a világ öt égtájáról ideér,
borzongat csókotok De ezer év, százötven, sőt már ötvenöt év is sok.
Annyi vész után hódítanék még,
de már csak hódolok
Szívünk szép szerelme
Hevült a nyár már Esztelneken,
mikor én kedves asztalnokom
szólott: egyél, igyál, mert kihûl az elme
e nagy melegben, s szívünk szép szerelme.
S én faltam. Környező hegyek karéját,
szerelmek bensejét és hántott héját
tábortûzön sütöttem tovább és lángok nyelve
suttogta: nő még szívem szép szerelme.
Elfogyhatatlanul, csak nő, csak nő,
lángszoknyája támad a forgatagban,
hamu alatti parázsnak is lelke,
szikrát onnan szór szívünk szép szerelme.
Férfit, nőt elveszni annyit láttam
alkalmi szerelmek nagy ájulatában,
hogyha kis patakán átkel, s nem is olyan szende,
mégiscsak ő lett szívem szép szerelme.
Van néki biztos olyan inge,
melybe szívem is beleférne,
ingtépő engedetlen lázban
lüktetnénk együtt a szívdobogásban,
hasogatván magunkról gúnyát, kelmét,
kitakarván szívünk szép szerelmét.
Egyszer majd arcom is elkészül
Halálos ágyán tíz szikrázó ujjal anyám
még lefejtette arcát -: viseld egészséggel, fiam!
Széthordanák úgyis férgek a föld alatt,
fölzabálnák csigák és pondrók,
pedig kislánykorom szalad véle, kötényéből
magot szórva a libatoppos udvaron,
keringenek benne az első bálok,
pelenkamosások, jaj, de megvénült ez az arc is, fiam.
Szinte nem is az enyém, oly messzire költözött,
idegen mosolyok ringják körbe, fekete
kendős, kalapos bólogatók,
vigyetek innen már haza engem, fiam,
eleget ültünk nyakukon,
lám, telis-tele az utak emberekkel,
egymás sarkába hágva
hová türemlenek oly eszeveszetten,
tegyék majd keresztbe koporsómat,
csak az anyák koporsóin átlépve
tülekedhessenek ki e világból!
És jöjjetek el a temetésemre, fiam,
ne a végtisztesség végett, csakhogy együtt
legyetek végre mind,
kik ma még falak mentén lopakodtok,
lesütött szemmel kerülvén egymás tekintetét:
szikrázó szemmel álljatok körbe néha egy gödröt,
hátha megvillan odafönt az ég.
Simítsd csak arcod vissza, jóanyám,
csupa vérző hús, szikrázó csont mögötte az idő.
A te gyönyörû orcád régóta rásimult a tájra,
két szemedből szivárog a Nyikó, a Küküllő
homlokod mögött a Hargita
gyorstarlásos, málnavészes boltja.
Kislányos, vénült arcvonásaiddal
mit kezdhetnék, anyám?
Maholnap hadba kell szállnom,
az első ellen összecsuklana
a nevetéstől, fölemelvén sisakrostélyomat:
vállamra borulna, úgy röhögne,
hogy micsoda szelíd kislányokkal
küldték megküzdeni a villámos ég alatt.
Elsírná aztán: neki anyja, húga,
gyermeke van, minek közibénk vérzivatar?
Billeg ujjaid közt a húsjegy, kenyérjegy,
búcsúzol, anyám.
Arcod a vizeké, füveké, köveké,
magukra ők öltik lassúdan.
Anyaöl-szőtte villámaidból
elkészül egyszer majd az én arcom is:
szikár lesz, fanyar és kemény,
akár e költemény.
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.