
Vajon ki az, aki ne állt volna akkoriban soha sorban? Kényszerből legalábbis. Ki volt az, akit ne hozott volna lázba egy tekintélyes hosszúságú és szélességû, amolyan csodálatos méretû sor látványa? Mert hogy valamit osztanak! Mondjuk, a mészárszék előtt. És hátha jut neki is. Vagy ki az, aki ne gurult volna dühbe a néptanácsnál, az állatok létszámának bevallása előtt, közvetlenül a határidő lejárta előtti utolsó napon. Az utolsó órában. Amikor abban a reményben érkezett, hogy nem lesz senki előtte a hivatalban. Az utolsó fél órában, amikor a feszültség úgyszólván már a plafonig, sőt, az egekig ér. Amikor egy bátortalan előrelépés is a másik elé kisebb méretû, klánok közötti csatát válthat ki a sorban állókból. Vajon lehetett-e ennél nagyobb feszültség, ennél nagyszerûbb drámai konfliktusokat ígérő, majd katarzist is kiváltó állapot? A mai szeriálok az ádáz szívû Don Rigobertóval meg a csalfa Eszmeráldával ehhez képest kismiskák. Lehetett-e a végképp reménytelen sorban állásnál nagyobb, bizsergetőbb, izgalommal teljesebb várakozás, tetézve azzal, hogy ráadásul az utolsó pillanatban érkezik az illető, mert addig valahogy nem akaródzott neki, s így csak hajszálnyi reménye lehet arra, hogy az ajtóig elérjen? Vajon nem a sor volt-e a legszebb, a legreménytelibb dolog akkoriban a világon? Mert a sor maga volt a maradék remény, hogy kapok valamit, ha kivárom. Ezenkívül a sor maga volt a rend mindig is - ha betartották -, az, hogy valaki vagy valami az első, másvalaki, másvalami a második, megint másvalaki/másvalami a harmadik, és így tovább. Nyugtatgatták magukat az emberek olcsó filozofálgatással. Hogy aszongya: mert hiszen nem sorra-szerre születünk-e, és természetes halállal vajon nem sorra/szerre kellene-e meghalnunk? Nem úgy volna-e a kívánatos, hogy mindenki csak akkor menjen el, amikor a természet rendje szerint eljött a sora? Éveink is sorra szállnak el, és nem örülnénk, ha, mondjuk, egy év alatt egyszerre futna el tíz esztendőnk, mert nem bírt várni mindenik külön a sorára. A szerelmeink is sorra jönnek, ha pedig nem, ha egyszerre van több is, ott már valami nincs rendjén, avagy nagyon is rendjén van valami az illetőnél. Napjainknak, napszakainknak is megvan a maga sora, mert rendjén volna-e vajon, ha reggel vacsoráznánk és feküdnénk, este pedig ebédelnénk és munkába mennénk, vagy hajnalig kedvenc cédénket hallgatnók maximumon. Vagy próbáljunk meg például egyszerre bejutni/feljutni többen egy árva ajtón. Az autóbuszén például. Mit gondolnak, vajon sikerül-e anélkül, hogy egymást le ne tapodnák, fel ne löknék, meg ne nyomorítanák az emberek? Ha nem volna meg mindennek a sora, rendje az életünkben, akkor akár nyolcvanévesen is születhetnénk, s egyre fiatalodva, csecsemőkként adhatnók vissza lelkünket a teremtőnek. És csodálkozhatunk-e vajon, hogy ha ez az ősi rend, rendszer és a sor, a sorok utáni nosztalgia ennyire elevenen él még mindig az emberekben? Hogy tudományosak legyünk: a kollektív emlékezetben. Csodálkozunk-e, ha az emberek közül sokan ma is nagy előszeretettel szeretnek sorban állni? És igaz lelkiismeretünk szerint elítélhetjük-e vajon azt a nyugdíjaskorú embert, aki párás szemmel sóhajt fel, ha előhalászhat emlékeiből egy-egy hajdani, igazi, isteni sort. Hogy aszongya: mert hol vannak, feleim, azok a hajdani, nagyszerû sorok? Hol vannak azok az idők? Akkoriban - a rossz nyelvek szerint - még a gyereket is ezekben a sorokban csinálták, ott, a sorban kerültek ki a keresztszülők is, ott, helyben meg is keresztelték, a gyerek pedig ott nőtt fel a sorban, sorokban, ott talált magának jövendőbelit, ott gyógyították, ápolták, ha betegség érte. És onnan, a sorból kísérték utolsó útjára, és vihette magával a kis turistaszéket, a plédet, s egy gyöngysort vagy rózsafüzért, hogy a túlvilágon is végtelen sorokban lehessen része. Egy szó, mit száz: sorban, sorokban állni nagyon szerettek akkoriban. Mert mit tehettek volna? Aki nem állt be, az nem is evett! Ez volt a jelszó. S akinek nem volt sem rokona, sem ismerőse a magasságos pultok mögött, az nagyon-nagyon szeretett sorban állni. Az egyszerûen imádta. Meg is halt volna érte. Mert sorban állni egész napos, aktív foglalkozás volt. Úgy nem mehettél ki a központba, hogy csalódnod kellett volna, mert sehol a városban nincs egy árva sor. Akinek meg bőven volt ideje, az volt a legboldogabb. Reggel korán megkezdte a tejsorban, onnan átment a kenyérsorba, onnan egy kis szójás szalámiért beugrott a szemközti, amúgy kongó ábc-be. Ekkor már tíz óra volt, pihenésképp beállt korsó sörre, egy vizezett halbára. Onnan sürgősen át BT cigarettáért, ha egyáltalán szerencséje volt, a kioszkba, majd vécépapírért egy másik üzletbe. Ezenkívül, ha volt nála pénz, akkor bőven válogathatott, hogy még milyen sorba, sorokba áll be, oda, ahol román farmernadrágot osztanak, vagy oda, ahol fordított bőrből készült cipőt. Insulated - ezt írta a bakancson. Közben, két sor között, majszolgatott a kenyérből, a szójával készült szalámiból, s el is merenghetett volna ezen a nagyszerû érzésen, a sorban állás nagyszerûségén, ha nem koccannak neccében, mit neccében, pungájában össze az üres üvegek, amelyeket még aznap vissza kell váltania. Hogy legyen egy kis lej még sorban állni. Aztán akinek úri kedve úgy tartotta, az lottózhatott is. De csak passzióból. Csak úgy, találomra beállhatott különböző sorokba, és hogy fokozza a feszültséget, csak az utolsó percben, az ajtó előtt kérdezte meg, hogy mit osztanak. Így aztán megtörténhetett az is, hogy a cukorsor helyett a fagyasztottcsirke-sorba vagy a vécéfertőtlenítőket osztó üzlet elé állt be. Vagy az is, hogy Kárpáci cigaretta helyett fél kiló déligyümölcsöt vett: banánt, citromot vagy narancsot. Ananász, kivi kizárva, mert azokkal addig még nem volt szerencséje megismerkedni. Aztán az évek során megtanulta a különféle trükköket is, ha nem akart aragázpalack helyett harisnyacsizmát, nekezor kávé helyett benzint venni. A profibbak, az előrelátóbbak a fontosabb sorokba már előző este, de legkésőbb éjfél előtt beálltak pokrócokkal, bundával, kucsmával, meleg holmival fölszerelkezve. Kis tüzeket is raktak, hogy fölötte melegedhessenek, teácskájukat kortyolgathassák, és közben arra gondoljanak, hogy milyen nagyszerû is nekik, együtt lehetnek, együtt a sorban, együtt az örömben, a bánatban, a reményben és a vágyakozásban, miközben lelki szemeik előtt talán már látták is, de láthatták volna azokat a recsegő-ropogó sortüzeket.