A szekuritáté karmai között

Azt, hogy mi történt, a korrektoroktól tudtam meg. Vasas Ferenc este bement a korrektúrára, s utasítást adott arra, hogy az aláírásaimat cseréljék meg: ne Tasnádi ,,nyaljon" a ,,szeretett" pártfőtitkárnak, hanem a magára oly kényesen ügyelő Szabó. Szóval, így is igyekezett ,,kedveskedni" nekem a ,,táblébajnok" főszerkesztőm, s ezzel is csak telt, telegetett az a bizonyos méregpohár, amelyiknek a kiürítése mindenképpen reám várt volna, ha még sokáig ott, a szerkesztőségben maradok.

Az utolsó méregcseppet ebbe a pohárba végül is nem a gyűlöletesen gonosz rendszert szívvel-lélekkel kiszolgáló főszerkesztőm cseppentette, hanem a szekuritáté embere, a szerkesztőség szekusa. Ott állt egyszer a bejárati ajtó előtt, amikor éppen érkeztem, s csak ennyit kérdezett alattomosan és gúnyosan is vigyorogva: ,,Tovarăşu Szabó, mergem pe teren?", azaz: ,,Szabó elvtárs, megyünk-e terepre?"... A célzást, persze, azonnal megértettem, s habozás nélkül válaszoltam: ,,Dacă doriţi, oricând." Azaz: ,,Ha óhajtja, bármikor." S én még aznap valóban terepre mentem. Egyenesen ki a kőröspataki külszíni fejtésbe, ahol ― nagy-nagy szerencsémre ― Boros Árpád bányaigazgatóval is találkozhattam. Őszintén elmondtam neki, hogy tarthatatlanná vált a helyzetem a szerkesztőségben, s hogy szeretnék visszatérni a régi szakmám gyakorlásába, úgy dolgozni, mint bányász almérnök Baróton. Az igazgató megértéssel és örömmel is fogadta a bejelentésemet és kérésemet, mert éppen kellett a bányavállalatnak egy olyan szakember, aki ― az ún. technikai irodán dolgozva ― intézni tudja az akkoriban nagyon forszírozott szervezési és korszerűsítési programmal kapcsolatos ügyeket. ,,Jöhet vissza hozzánk, a technikai irodára, programfelelősnek, s egy éven belül új, négyszobás lakást is biztosítunk önnek és a családjának a város központjában" ― mondta az igazgató, aminek én kimondhatatlanul örvendtem.

Ez 1986 októberének derekán történt, s én még aznap este felkerestem Jecza Tibort, a megértőbb helyettes főszerkesztőt, s megkértem, hogy ,,egyengesse számomra a terepet": győzze meg Vasas Ferencet arról, hogy engedjen el szépen a Megyei Tükör szerkesztőségéből. Persze, Jeczának nem beszélhettem a szekusokról; csak azt mondtam neki, hogy azért akarok visszamenni a bányaiparba, Barótra, hogy többet kereshessek, s hogy a gyermekeim közelebb kerüljenek a Bibarcfalván élő nagyszüleikhez. De ez is igaz volt ― nem volt benne hazugság.

Hála a Jóistennek, a helyettes főszerkesztőm már másnap meg tudta győzni Vasas Ferencet arról, hogy el kell mennem a szerkesztőségből, s így szépen, harag nélkül fordíthattam hátat az újságírásnak és a megyeszékhelynek, ahol az a bizonyos méregpohár, amelyikbe a szekuritáté emberei és a főszerkesztőm is egyre csak csöpögtették a mérget, már csordultig megtelt volt.

Október végéig még újságíróskodtam, ahogy lehetett, de 1986. november elsejétől már ismét bányász almérnök voltam Baróton, a Köpeci Bányavállalatnál, a technikai irodán, dacára annak, hogy az alapbetegségem ― a Bechterew-kór ― már elég jól meggörbített, sokat gyötört, s nem lett volna szabad a nyirkos és huzatos, mélyszinti bányákba is lejárnom... De én inkább ezt is vállaltam, csakhogy megszabadulhassak a családommal együtt a szekuritáté zaklatásaitól, meg attól a már-már elviselhetetlen munkahelyi légkörtől, amely a Megyei Tükör szerkesztőségében uralkodóvá vált, miután a talpnyaló Vasas Ferencet küldték a nyakunkra Bukarestből az Agerprestől, ahol, mint hírlett, abban az ,,elitcsapatban" is dolgozott egy ideig, amelynek egyetlen feladata csak az volt, hogy a pártfőtitkár Nicolae Ceauşescu minden egyes lépéséről és szemrebbenéséről beszámolókat írjon.

Megjegyzem még, hogy velem egyszerre akart kilépni az újság szerkesztőinek sorából Farkas Árpádné Simó Erzsébet is, de ő ― balszerencséjére ― sehol sem talált magának megfelelő munkahelyet Sepsiszentgyörgyön, s így maradnia kellett; neki nem volt olyan nagy szerencséje, mint nekem akkor.