1849. július 31.
Méltó helyét, az ?t megilletőt megtalálta nemzete örök emlékezetében, kultúrájában. Úgy is mondhatjuk: a magyarság véráramában.
Százötvenhat esztendővel ezelőtt esett el Petőfi Sándor a fehéregyházi ütközetben július 31-én. Helyét megtalálta éltében is, holtában is. Halálhelyét száz évig is keresték, és ma már elmondhatjuk, pontosabban ismerjük jövetele és győzelme titkát, mint halála helyét és utolsó óráját.
Mikronnyi gyûlölet nincs bennem az orosz gyalogos, a kozák pikáns, lándzsás iránt, és most, ahogy ülök az új évezred fényesnek nem mondható küszöbén, csöndesen arra gondolok: jobban eliszonyodom itthon a magyartalan árulóktól, mint attól, aki 1849. július 31-én átszúrta költőnk mellét lándzsájával.
Egyáltalán nem mindig játék, ha a merengő gondolat csapong: a legnagyobb magyar költő az utolsó óráiban tábornokot küldött maga előtt a másvilágra, csata közben. Nem önkezûleg.
Bem tábornok tüzérsége elszántan küzdött, és az orosz cári sereg parancsnokát, Szkarjatyin tábornokot találat érte, Segesvárra menekítették, négy óra múlva meghalt, mindössze negyvenéves volt a cári főtiszt. Nem sokkal azután követte őt a magyar kultúra főtisztje, Petőfi huszonhat évesen.
Szemtanúk, emlékezők, katonai szakértők úgy mondják, a tábornok halála miatt, dühükben bokrosodtak meg a cári katonák, főként tisztjeik, és a nyolcszoros túlerő gyilkolni kezdett, parancs volt: fogoly nincs, csak halott magyar!
Bem tábornokunk is sebet vitt magával menekültében, sokan maradtak azonban helyt Petőfi körül a csatatéren, nagy csendességben.
Idézzük Lengyel József sebészorvos emlékezéseiből az utolsó délután történéseit.
,,Fehéregyháza már 1848 őszén le volt égetve, s így mi a romok között foglalánk helyet, én hivatásommal, a sebesültek kötözésével elfoglalva. Petőfi egy sütőkemencére ülve belemerült a csatatér és a táj szemlélésébe. Mi lőtávolon kívül valánk. Többször láttam őt helyéről távozni, de mindig visszakerült, s gyönyörködni látszott, miként szedik össze a székely fuvarosok a nem messze lecsapott golyókat.
Délután négy óra felé a csata öldöklőbb kezdett lenni, a sebesültek szaporodtak. Éppen egy kaszai fuvaros fölkarját metszém ketté, melyet egy golyó szétzúzott, mikor Petőfi mellettem elhaladott, s a Fehéregyházán alól elfolyó patak hídjának karjához dőlt. (A Sárpatakról van szó) Itt állott mintegy fél óráig elmerengve. Tőle mintegy kétszáz lépésre dél felé, az országút közelében dolgozott egy hatfontos (ágyú), s lőtte az országút mellett felállított orosz lovasságot. Hihető, sok kárt tett bennük, mert nemsoká rá ők is erősen kezdettek tüzelni, s egy golyó Petőfitől alig harminc lépésre ütött a földbe, a felvert föld és por őt is ellepé, s hihetőleg szemébe is jutott, mert azt zubbonya szárnyával hosszasan törölgeté.? (Dávid Gyula, Mikó Imre: Petőfi Erdélyben, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972)
Most idézzünk onnan, ahová Petőfi akkoron örökre lemerült, nemzeti kultúránk, szabadságszeretetünk és önérzetünk kútmélyéből: ki-ki elképzelheti, a költőt ismerve, mire gondolhatott a hídnak dőlve, komoran, talán ferde mosollyal is; talán a maga sorsa, talán az osztráktól elnyomott nemzeté beteljesedésére, esetleg egy villanásnyit a magyarok győzelmére, noha igen jól tudta, hogy óriási az ellen serege.
Valami búcsú is fölmerülhet képzeletünkben, talán a Szeptember végén, talán az Egy gondolat bánt engemet víziója.
,,Előttem csakhamar kitárult a vész egész nagysága. (?) A huszárság verekedett, de mit tehetett alig háromszáz annyi ellen? Rákiálték Petőfire: odamutaték az eseményre. ? odamaradt, s csak annyit mondott: ?potomság?.?
Mi potomság? - kiálthatunk föl ezen a küszöbön.
Mihez viszonyítva potomság az, hogy menekül az óriási túlerő elől a szabadságharcosok magyar serege, Bem tábornok a maga sebével, Szkarjatyin halott - mihez viszonyít a költő a hídon? A fehéregyházi vereség a nemzet jövőjéhez, a végveszélyhez vagy pedig a világszabadsághoz viszonyítva potomság?
Követel a lélek, az értelem, miközben metszi a fogzománcot a nagyon is petőfis kijelentés: potomság.
A világszabadsághoz mérve a csatát, a veszteséget, potomság. Lehetséges, hogy az akkor még futni nem akaró zseni, az akkori Európa egyik legnagyobb költője a végveszélyt látta? Hazája s népe hullását?
Nagy csönd van bennem is, köröttem is. Szívemben is. Majszolom nyelvem alatt a potomság szót, Petőfi utolsó mérlegelését. Vagy üzenet volt ez?
De hiszen annyi mindent üzent nekünk, tételesen és nem sejtelmesen az ő utókorának, a mi jelenkorunknak!
Egy cári tábornok ment előtte a csatatérről a halálba. Követte őt a legyőzöttek egyik óriása, a legnagyobb. És a nagyok, óriások hatását, tanításait pár sorban összefoglalni csak egyéni kísérlet, de nem haszontalan. A jelképek néha erősek. Petőfi így ír 1848 júliusában, egy évvel halála előtt:
Ismét magyar lett a magyar,
S világ végéig az lesz,
Vagy iszonyúan és dicsőn
Mind, mind egy szálig elvesz!
Amikor ezt írta, volt remény, volt erő a győzelemben hinni.
A halálhoz nem kell a hit. Arra az élőnek, a közösségnek, a nemzetnek van szüksége.
Hogy mire gondolt utolsó óráján Petőfi a Sárpatak hídján, a csata idején, ki-ki próbálja önmagában megválaszolni, önmagának. Hogy mennyi reményünk és erőnk van a mai téreken magunkért és családunkért, hazánkért harcolni, az is egyemberes, nemzetes.
Czegő Zoltán
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.