Bogdán László kiteljesedő írói munkásságában, mondhatni, azonos súllyal és jelentőséggel bírnak lírai és epikai alkotásai. Így hát nem is lehet véletlen, hogy esetenként elbeszélő műve is lírai ihletettségről tesz tanúságot, illetve a lírikus megszólalásában is érezni a regényírói indíttatást, sőt, ebben is, abban is feltűnnek ugyanazon töredékek, cserépdarabok… Mindazonáltal mégis önálló lírai univerzum tárul fel az olvasó előtt, aki Bogdán verseibe mélyül el, és nagyívű regényvilág körvonalazódik elbeszélő műveiben.
Ezért érzem különösen ide illőnek a méltán híres olasz irodalomtudósnak és regényírónak, Umberto Ecónak az észrevételét a regényírást és a költészetet illetően. Előbbit az építkezéssel, utóbbit az asszociatív nyelvi tevékenységgel és performanciával hozza kapcsolatba, másként fogalmazva: a regényben a dolgok élveznek elsőbbséget szerinte, míg a költészetben a szavak. ,,A világ megalkotása a fontos, a szavak azután szinte önmaguktól adódnak. Rem tene, verba sequentur. Ez, azt hiszem, ellentéte annak, ami a költészetben történik: verba tene, res sequentur" — írja A rózsa neve című regényéhez írt kísérőtanulmányában (Széljegyzetek A rózsa nevéhez, 1983).
Bogdán László új regényét, a Hutera Béla utolsó utazását éppen a művészi építkezés, a dolgok elhelyezése, még pontosabban: helyükre tevése tekintetében tartom fontosnak. Ebből kiindulva az elbeszélés, illetve az építkezés hogyanjára hívnám fel a figyelmet, lévén olyan mű ez, amely való világ és képzelet, jelen és közelmúlt dimenzióit rendeli egymás mellé, sőt, csúsztatja egymásba, indáztatja szálait, átjárhatóságot, közvetlen kapcsolatot teremtve köztük, azzal a ki nem mondott céllal, hogy — József Attilával szólva — ne csak a valódit, hanem az igazat is bemutathassa ezáltal az író.
Bogdán regényében — akiről korábban már leírtam, hogy nem egy kortársától eltérően hisz az elbeszélhetőségben — azt látom igazolódni, hogy e négy dimenzió egybevonásával lehet és érdemes mai és hiteles regényuniverzumot létrehozni. Ehhez — s egyszersmind az olvasó megnyeréséhez — hozzájárul a gördülékeny narrációs eljárások, a változatos beszédmódok, valamint a nézőpontváltások merész alkalmazása is, s azt a benyomást pedig, hogy a regény összhatásában nagyobb zeneműre emlékeztet, a főbb epizódok, a történet egyes csomópontjainak meg-megismétlődő prezentációja és variációja eredményezi. Az események elbeszélésének különböző szakaszaiban, a figurák más-más viszonylatában, a főhős változó kedélyállapotaiban térnek vissza ezek a sorsmeghatározó mozzanatok, mintegy élénkké, dinamikussá, koherenssé és magával ragadóvá téve az előadást.
Az elbeszélés jelenében, az 1990. év március második felében csetlő-botló hősben, az idegen hangzású családnévre hallgató, nyugdíjas vidéki borbélyban és hölgyfodrászban időről időre feltör a személyes múltja, már-már csak az vezérli, a konkrét helyszínekhez pedig (felismerhetően Sepsiszentgyörgy mint erdélyi kisváros, Budapest, Regensburg) régen bejárt valós és imaginárius terek, események és szereplők társulnak. Azok a kisemberi életutak — ,,elbaltázott életnek" mondja az elbeszélő a főhőséét például (91.) — különben, amelyeket a regény főbb szereplői testesítenek meg (Hutera Béla mellett a képzeletbeli Felsőtábor nevű székely faluból származó, Nyugaton élő Boticselli Tóbiás, a Budapesten élő Sasvári Ede őrnagy, Hutera parancsnoka a háborúban és Hutera szerelme, Piros, akit mint felsőtábori pincérlányt a hírhedett állami szervek titokzatos módon tüntetnek el az 1950-es években, majd kreálnak számára kétes karriert külföldön, hogy aztán tragikusan végezze életét az egyiptomi Alexandriában), a magyarság Trianon utáni hetvenéves periódusa történelmi meghatározottságaira világítanak rá. Többségükben a változó történelmi helyzeteknek (világháború, hadifogság, 1947—48-as rendszerváltás, az 1950-es évek, az osztályharc és a hidegháború, a gyűjtőtáborok, kényszerlakhelyek, kollektivizálás stb. ideje) kiszolgáltatott, sodródó egzisztenciák, akiket az 1989—90-nel kezdődő új korszak immár életük alkonyán talál. De szerepet kap a történetben a ,,néphatalmat" szolgáló falusi párttitkár és a nehéz történelmi helyzetben is hivatását végző pap is.
A hármas tagolású regény első része a főhős Sepsiszentgyörgyről való útra kelésének, budapesti rövid látogatásának, tervezett és váratlan találkozásainak elbeszélését foglalja magában, egyfajta előjátékot a nagytörténet megszólaltatásához, amely a második és harmadik részt tölti ki, hogy végül az utolsó rész epilógusa virtuózan megírt kis záradékként tegyen pontot az előadásra, mintegy vizionálva az erdélyi történelmi létezés változatlanságát egy kitágított, múltat és jelent egybesűrítő, de a főhőst magát is láttató napban.
Hutera Béla 1990. március második felében tett budapesti látogatása és találkozásai különben az elbeszélés kerete, amelybe beszüremlenek mind a marosvásárhelyi pogrom eseményei, mind az anyaországi, sőt, a szovjet tömb államaiban zajló politikai változások. Ez az időszak a főhős élete utolsó tíz napját fogja át, mialatt a közeledő vég jelei, gyakori, könnyebb vagy súlyosabb rosszullétek kísérik, illetve rég elveszített nagy szerelmének túlvilági lénye kísérti az utazót. ,,Időzöl itten még sokat? Türelmetlenül várlak, már kinéztem egy megbízható bárányfelhőt is, ottan fogunk majd kézen fogva üldögélni és nézelődni… Ne félj, nem is olyan rossz a másvilág!" — hívja és bátorítja a megidézett lány árnya Huterát, akinek ,,beteg magyar szívét" emlegeti a mesélő (329.), illetve akit nemegyszer aposztrofál ,,kedves kalandornak", ,,életvidám, vidéki szélhámosnak", ,,véka alá borított mécsesnek", ,,elfuserált erdélyi Figarónak" (7.), az egyik szereplő meg ,,mezei bölcselőt" lát benne (70.), a hős önmagát pedig mindközönségesen ,,öregedő, iszákos erdélyi borbélynak" (63.) tekinti.
A főhős partnereivel folytatott beszélgetésfolyamai eleven élettel telítettek, ami a második világháborút követő politikai-társadalmi változásokkal járó, az egyéni életutakban bekövetkezett törések, traumák, félelmek és szorongások kibeszélésének, no meg a férfias kalandok folyománya. Vannak szereplők a regényben, akik adott esetben tudatosan választott utat jártak be, máskor pedig a vak véletlennek kitéve sodortattak, ennek következtében emlékezetük a huszadik századi történelem (,,eszement század"-ként emlegeti a főhős — 243.) széles övezeteit és nagy mélységeit fogja át. Ezekben a dialógusokban, legfőképpen Hutera Béla megjelenített képzelgései, káprázatai és látomásai révén, a romániai kommunista diktatúra bugyrai is feltárulnak, a zsarnokságnak azt a fajta romboló kisugárzását is megjeleníti az író, amely — Illyés Gyula nagy versének szavait idézve — ott van a nászi ágyban is. Mindezt valószerű s ugyanakkor titokzatos történetekbe foglaltan teszi az író, olyanokba, amelyek a letűnt rendszerről érzékletes, s mivel a rosszra épült, megvetésünkre érdemes képet festenek. Számottevő fejezet ez a Bogdán-regény a Rossz birodalmáról.
Bogdán László: Hutera Béla utolsó utazása. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 2007