egy újabb év, mely
úgy telt el, elszaladt,
hogy estebédre nem ültek
asztalhoz a férfiak.
Csak a szél, csak a szél,
mely görgeti sóhajunk, mint
kettéhasadt orgonasípokat,
és nem hallja senki,
mert hangtalan sötét,
akár egy csillagtalan
őszi degenyeg-éjszaka.
Csak a fény, csak a fény,
aki értünk örök vigaszul,
mielőtt az alkonyat lehull,
mi mást tehetne
tűz-fénnyel glóriázza körbe
a házat, a tornyot, a földet.
És eltelnek az őszök,
telek, tavaszok, csupa
hideg, elvándorolt évszakok,
nekünk itthon keserű,
őnékük idegen ott a kenyér,
apátlanul nő fel a gyermek,
sorsunkban sorvadunk
mi, ittfelejtett asszonyok,
és nincs remény,
nincs remény.
Csak egy levél,
csak egy levél a küszöbről,
mely vár, mely hív,
hogy ünnepekre hazajössz,
mert nélküled üresek a nappalok,
és minden éjszaka meghalunk,
és semmi más nem marad,
csak egy aprócska levél,
egy levél a küszöbről,
mint körmünk alá száradt,
utolsó összemarkolt anyaföld.