A jobb világot ők is kitalálják.

Ezt egyenruhaként éppen viselik:

testükben űre, fejükön hamuja,

és bőrükön ég, akár az iperit.

E jó nyelv nékik is életet adó,

habár a jó szó már rajtuk sem segít.

Ott a párzás tán örökké szerelmes

— túlélni két félnek egyben így lehet —;

nem jelképnek, nem csak szóként tartják

szoros szájukban a földet, kenyeret —

nemcsak szeretik: ismerik a folyót,

hát költőknél többek: ők már emberek.

Pontosabban fájnak, mint mit képzelek,

mássá lesznek s tűnnek, míg még láthatók —

kék foltjaikon a motozó ujjak

mint óceánokon a csempészhajók —

bőrükön a fagy kis tornyokat állít —

na, ott, na azokban lakni volna jobb.

Borzongó szerelmet, meleg havakat,

őket nézném én onnan: jobb magamat —

de elburjánzik tekintetem rajtuk,

túlérzékenyeken, akár a daganat —

mint kinek vesztenivalója sincs,

és életéből csupán fél-nép maradt.