Való és igaz, hogy a székelynek — látszólag — már nincs politikai meggyőződése, legalább a nagyobb résznél nincs. Ha ezt mi, székelyek is elismerjük, szükséges az okokat is kutatni, hogy a bajokat felkutatva az orvosszereket is megkereshessük. A negyvennyolcas időben az egy-két holdas székely gazda is önként feláldozta a nemes voltával járó előnyöket, kiváltságokat — hazánk felvirágzásáért. Az abszolutizmus idejében az osztrák még sok mindenétől megfosztotta, főleg azoktól, melyek szellemi önállóságát voltak hivatva fejleszteni, de a gazdasági életet nem bénította meg, hanem a székelység gazdasági jóléte érdekében még bizonyos kiváltságokban is részesítette. Ezek után jött az alkotmányos éra. A székelység mindig radikális nemzeti érzelmű volt. Nagy részben nem bízott a kiegyezésben, főleg azért sem, mert az új magyar kormány még azon gazdasági előnyöktől is megfosztotta, melyeket az osztrák uralom meghagyott... Azért, midőn alkotmányos jogait gyakorolhatta, oly emberekre igyekezett bízni képviseletét — elvből, melyet most megtagadnak tőle —, kik a kiegyezést úgy, amint volt, nem fogadták el, tehát ellenzékiekre. Ezt azért említem itt fel, mert egyes újabb kori politikusok a székelység bajainak gyökerét ott látják, hogy miért nem választanak mind ellenzéki képviselőket. Kezdetben egyes ciklusokban a Székelyföldről 10—17 ellenzéki képviselő is volt megválasztva — elvből. És itt következik aztán nem a nép, de a választott képviselők mulasztása, hibája, mert ezeknek az uraknak kilencven százaléka a hiszékeny, hazafias érzésű székely nép bizalmával visszaélve, országos, sőt, világpolitikát kezdett űzni; nem törődtek a pusztuló, szegényedő székely néppel, azt csak ingyen mandátumszállító gépezetnek nézték.

Az ellenzéki képviselők eldorádója volt egypár cikluson át Székelyföldön, de a nép megunta az olyan elveket, melyek mellett szépen lehet dikciózni, s elpusztulni itthon és idegenben egyaránt, azért mind nagyobb mértékben kezdett szabadelvű képviselőket választani, hátha így majd többet tesznek az illetékesek érette. Még most is elvből választott, mert elve a székelységnek mindig az volt: legyen ez az ország magyar és boldog. Szomorú, de igaz, a szegény székely nép most sem találta el a helyes utat: cseberből vederbe lépett... Alig akadt egy-két székelyföldi képviselő, ki csak némileg is érdeklődött volna kerülete s a székelység sorsa iránt. Fő volt a mandátum, mint az egyéni emelkedés fundamentuma. A székelység sok, ma országos hírrel bíró politikusnak adta meg a lehetőséget, hogy a porból felemelt s mandátummal megtisztelt honatya hálás lehessen faja iránt, s küldőinek méltó képviselője, de alig láttunk egy-kettőt, ki megragadta volna az alkalmat.

A székely nép elpróbált tehát minden módot, hogy elvből értékesítse alkotmányos jogait, melyekért életfeltételének minden eszközét cserébe adta, de a tapasztalatok alapján az a tudat érlelődött meg benne, hogy az alkotmányosságból a székely népnek haszna nincs, és nem is lehet; itt hasznot csak azok látnak, kiket megtisztelnek a mandátummal.

Könnyű volt régebben szegény, bizalmat keltő uraknak mandátumot szerezni a Székelyföldön — ingyen.

Annál nehezebb azonban ma, mert a székely nép rájött, rákényszerítették arra a tudatra, hogy neki nincs semmi érdeke elvből adni mandátumot, mert a t. képviselők csak a mandátumot szeretik, de a nép érdekéért dolgozni irtóznak. Sőt, sokszor győződtek meg arról is, hogy az igénytelenségből, ismeretlenségből kiemelt honatyák mily szépen tudták értékesíteni az ingyen kapott mandátumot, míg a nép panaszára csak krokodiluskönnyeket hullattak.

Most következik azután az, miért látszik elvtelennek a székely nép; azért, mert amidőn ingyen osztogatta a mandátumokat, az ő baján akkor sem igyekeztek a képviselő urak segíteni, mert minden idejüket az foglalta le, hogyan értékesítsék azt; márpedig nem elég bárgyú az a nép ahhoz, hogy amidőn látja azt, hogy amit ő szép szóért ingyen ad, mások előtt igen nagy becsértékkel bír: akkor arra a gondolatra ne jöjjön, hogy ha már te üzérkedel, s azt én meg nem akadályozhatom, úgy juttass nekem is valamit nyereségedből, hogy nyomorúságos életem pár nappal nyújtsam meg legalább. Akadtak bőven, sőt, versenyeztek is, kik már nem szép frázisok ellenében kérték a mandátumot, amelyet a nép, mint ránézve értéktelenné vált, de egyesek előtt annál értékesebb ingóságot, annak adta, ki többet adott érte.

A székely nép érdekeit azok sem képviselték, akiket elvből és ingyen választott, természetesen azok sem, kik a mandátumot pénzen vették. A nép már lemondott sorsa jobbra fordultáról, szegényedett napról napra... A száraz kenyéradagot is mind kisebbre szabta a sors. A székely nép gazdaságilag a tönk szélén áll, segítő kéz alig nyúl utána, s mégis ma, midőn a gazdasági pusztulás nyomában járó erkölcsi süllyedést, illetve süllyesztést is látjuk — képesek vagyunk az eddig árva nép rovására írni azt.

Ha bűnbakot keresünk a székelység romlásáért, az semmi esetre sem lehet a nép, melynek bizalmával nagyon gyakran és nagyon sokan visszaéltek, ne bántsa senki azt még jóhiszeműleg sem, mert az mindig csak szenvedőleges szerepet vitt. Azonban a bűnbak előállításával sem segíthetünk már a tényleg nagy bajjal küzdő székelységen, azért, akinek Erdélyi magyarsága a lelkén fekszik, álljon sorompóba, dolgozzék a népért, melynek a nemzet nagy tartozását nem fizette vissza még kis részben sem.

A jelenlegi és leendő székelyföldi képviselő urakat intjük, hogy e népnél állítsák vissza az adott szó szentségébe vetett hitet, mutassák meg, hogy a képviselői állás tulajdonképpen nehéz kötelességvállalás a nép érdekében, és nem vásári árucikk, melyet minél olcsóbban igyekeznek megvenni, hogy annál nagyobb haszonnal lehessen értékesíteni.

Azok pedig, kik csak pénzzel akarnak mandátumot szerezni, ne jöjjenek a vidékre, mert a magyar nemzet érdeke kívánja, hogy a székely népnek oly képviselői legyenek jövőben, kik szívük hazafias lelkesedésétől ösztönözve nem urai, hanem szolgái akarnak lenni, kiknek a képviselőség nem hivatal, hanem testet-lelket emésztő munkásságot kívánó megbízatás.

(Magyarság, 1901. július 27.)