Karácsony: Jézus, ki bevilágítja napod

2005. december 23., péntek, Archívum 2003–2007

Ha puszta kíváncsiságból is lapozod hunyt szemed előtt különböző népek, emberfajok istenhitének gondolatait, akkor is megtörténik, hogy rámosolyogsz egy percben az általánosra: minden hit elfogadja a megtérést, amaz igaz út fölismerésének örömét.
Ez nagyjából egyet jelent a jóság megvallásával.
Az is lehet, hogy adventkor, karácsony ihletett órái előtt néhány gondolattal megtalálod az ember, a beszélő, érező, reménykedő ember felé vezető arasznyi utat; csak épp észreveszed, hogy ott ül kisingben az út menti körtefa alatt hóban, nem fázik, mosolyog rád, aztán csak annyit mond: - Angyal lépked, nem látod?
Igen, belülről világosodik a lélek.
Ha parancsra kell cselekedned a jót, még keserû is lehet az az óra.
A lélek akar cselekedni. Joga van hozzá, igenis.
A lélek lételeme a valakikért, sokakért vállalt cselekvés.
És épp ez az az állapota az emberi léleknek - a cinegének is van lelke -, amelyben otthon érezi magát.
Minden tisztességes istenhitben - másképp is mondhatom: istenhit nem lehet tisztességtelen - ott va­gyon a mindennapi fölfedezés a jóság felé.
Az is lehet, csak későn jössz rá, mint én ezen a télen a madáretetés gyönyörûségére.
Megbocsáss, most nem a szanaszét heverő, rívó hajléktalanokra gondolok, most az egyszer nem.
Mert igaz, megnyugtató volt sok évig számomra, hogy Isten, akit épp én is ismerek, eltartja az ég madarait. És gyönyörködtem bennük, és soha nem irigyeltem a szárnyukat, csak kívántam. És tizenhárom éves koromban azzal mentettem a magunk földi gyalogló sorsát, hogy ha mi nem figyelőznénk itt lenn, senki nem lenne, ki számba vegye a vakond, a cinege, a szülőföldjére - hozzánk - ingázó gólya dolgait.
Igen, advent a várakozás ideje. És csak a magam kis portájának hírvilágából mondom el téli füvek hegyén reménykedve, hogy várom igenis a pár lépésre levő gólyafészek újabb tavaszi lakóit haza.
Érdekes, hogy annak a csöpp Emberkének az eljövetelét úgy tudja várni a világ minden keresztény embere, hogy abba a várakozásba valahogy (tényleg Isten tudja, hogyan) belefér minden jóságnak, szépségnek a várása.
A jóságnak, a szépségnek az elvárása.
Valamit föl akar mutatni az emberi lélek a maga szárnyalásának földi világából.
Karnyújtásnyira tőlem ott ingáz a lenge szélben immár egy hónapja egy házikó a fán. Nem olyan fényben ragyogó, mint a betlehemi, és nem is olyan örök. Csak egy madárházikó, zsindellyel födve, a négy égtáj felől bejáróval, aztán minden áldott reggel viszem kupában a madaraknak a magot.
Hogy tudtam ennyit élni madáretető nélkül?
Hogy tudtam elviselni ezt a jobbulásra való világot s benne magamat madáretető nélkül?
Nevethetsz. Úgyis hozzáteszem most ezen az adventi, karácsonyos-kalácsos reggelen: mióta ,,együtt vagyunk?, mármint a tizenkét cinege, a tizenkét fehér mellényes, azóta tudom, hogy mindenképpen lészen angyaljárás, és - Jézus soha nem öregszik. Valahogy így vagyunk akkor, ha nem bízzuk egymást az ég madarainak sorsára, hanem igenis úgy járunk a világban - egymás közt -, hogy van egypár szem mag a tenyerünkben.
Sürrögnek a madarak, tüsténkedve csenik egymás elől az eledelt, és talán a fiatalnak maradt, angyalos Jézusnak köszönhető, hogy azt is észre tudjuk venni: nem csapnak le ám a magokra - ezt is megfigyelheted, csak kell legyen hozzá madáretető kedved -, megtekintik az eleséget, aztán elillannak, értesítik a többit, a családot, a harmadrangú madár-rokonságot: - Jertek! Angyaljárás volt ismét! Van Jézus bizony, és pergeti a magot.
Minden istenhit elfogadja a jóság korai-későbbi felismerésének örömös lehetőségét. Ha ki később, annak fejét megsimogatja hitében áldott Megváltója: - Te életed, te örömöd, ha jó voltál, jóvá lehettél.
Nincs szelídebb napunk, várakozásra szentelt, mint ez a mi betlehemes örömös karácsonyunk. Adakozásban gazdag, mint minden tisztességes nap. És most sem csak a szanaszét heverő hajléktalanokra gondolok. Csak úgy általában -: arra a sok milliárdra, aki egyenként akar jó lenni emberhez, önmagához. Hiszen a jóságnak és a szépségnek elvárói vagyunk mindahányan.
Betlehemnek szép, fehér kisinges üzenete van számunkra.
Abban vagyunk nagyok talán, talán a legnagyobbak abban, hogy ezt, ezt az egy napot és ezt a kisinges Emberkét önzetlenül tudjuk várni, köszönteni.
Ha van az emberekben keresztény alázat, akkor ezen a napon, ebben a várakozásban világosodik meg igazán.
Mert hiszen mi magunk is kísérletezünk egész esztendőben a jóság fölmutatásával! Jézus azonban fölmutatta azt, égtől lélekig.
Tiszta a tenyere, kenyerét megtöri, megosztja velünk.
És megtudjuk bizony, és örömmel tudjuk meg, hogy hiszen a mi lelkünknek joga van ám a jóságra! Csak föl kell akasztani a lélek ágaira azt a cinegeetetőt, hogy látva lássák mások is: jézusos az élet, és nélküle, Betlehem nélkül hiányos lenne minden hajnalunk, esténk.
A krisztusi jóság várat magára, aztán megvilágosodik a mellünkben valami, és akkor elindul felénk az Ember, ki Istennek fia.
Olyan egyszerû, mint egy arcunkra illant hópehely.
Áldott legyen a fölismerés, a megvilágosodás, akár a madarak és emberek öröme.
Czegő Zoltán
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép