
A barátosi Beder Vilma néni a 97. évét tapossa - s külön kell hangsúlyozni ez utóbbi szót, mert miként ő mondja: ,,Nem győzök elég hálát adni a Jóistennek, hogy jól mozgok, az ágyamat meg tudom vetni, tüzet tudok gyújtani, négy tyúkocskámat el tudom rendezni.?
Vilma néni 1909. augusztus 22-én látta meg a napvilágot Barátoson, azóta is ott él. A riporter a régi karácsonyok felől faggatná a szülőfalu melletti kitartás ellenére is sokat látott-tapasztalt anyókát, aki különben máig szemüveg nélkül olvas - persze, óhatatlanul előjönnek az évszázadon átívelő életpálya egyéb emlékei is.
Sütöttek-főztek, pucoltak
Hogyan is ülték hát meg a tízes-húszas években e református faluban, a Háromszéki-medence lapályán fekvő településen a karácsonyt, az év talán legfontosabb ünnepét? Vilma néni, nyilván okkal, lévén a karácsony mindenekelőtt családi esemény, szüleivel kezdi, módosnak számító édesapjával, akinek vagy 16 holdja volt, ezzel magyarázza, hogy jóval fiatalabb édesanyja hozzáment. Igaz, anyai ágon a tizenhárom testvérből tizenegyen nőttek fel, s bár jó családnak számított az övék, a mielőbbi ,,tehermentesítésre? valószínûleg rászorult. ,,Mi heten voltunk testvérek - meséli Vilma néni -, hat leány és egy fiú.? E körülmény sok mindent magyaráz, behatárolta egész életmódjukat, azt is, mire számíthattak az enyedi tanítóképzőt is megjárt édesapa csemetéi:
- Milyen ajándékot kaptunk? Nem volt szokás ajándékot adni. Egyszer, emlékszem, hogy édesanyám cukorkából vett volt a legnagyobbnak egy tehent, a másiknak egy lovat, a harmadiknak egy báránykát, a negyediknek egy kakaskát, és így tovább, s lerakta volt a kredencre. De soha karácsonyfát nem készített.
A faállítás újabb keletû dolog, akkoriban az ünnep egyéb képzettársítással járt:
- Takarítottunk, pucoltunk. Édesanyám kétféle kalácsot és piskótatésztát sütött. Majorságot vágott, libát, rucát, tyúkot annyit tartott, százon fejjel, mert sokan voltunk. Négy-öt tehent állandóan. Aztán ahogy nőttünk: menjetek az állatokkal! Nem vásárolt karácsonyra, hanem sütött-főzött. Majorságot ölt, laskalevest főzött. Utána töltött káposztát. Minden karácsonyra egy disznyót levágtak. Az az egy biztos, étel elég volt. Mikor vágtuk? Egyet levágtak karácsony előtt, egyet januárban s egyet február végén. Hármat minden évben. Az elsőt már az ünnep előtt feldolgozták.
S azelőtt nem mosógéppel mostak, hanem lúgot raktak. Egy nagy kád volt fából. Megdörzsöltük a ruhát, s akkor hamvat forráztunk, rongyban, lepedőben, s avval meglúgoztuk. S ki a patakra! Akkor egy ekkoracska kötényt sem mostunk volna meg a kúti vízben. Hanem csak patakvízben. A falu széjjin ment el a patak. A lúg a ruhát megpucolta, s mi a sulyokkal kisulykoltuk. Annyira, hogy a módos asszonyok, akik szegényebb fehérnépekkel mosattak, mikor azok hazahozták a ruhát, pálinkáspohárba kicsavarták, lássák, tiszta-e. Ha nem volt, visszaküldték.
Csodálkozik? Télen - a patakra! Karácsonyra - a patakon mostunk, húshagyókeddre - a patakon mostunk, húsvétra, pünkösdre ugyanott. Vagy kapálásra szintén, s ősszel megint. Igen, ezek voltak a nagymosások. A gyermekek tarkásabb, sötétebb ruhát hordtak, azt kimostuk otthon, de a patakról hozott vízben. S akkor a tálba belétettük, ki a patakra, s ott ráztuk ki. A kúton nem szabadott, az csak ivásra s főleg az állatoknak, itatásra szolgált. A kútvíz volt a tisztább, de a patak is szép volt akkor. S mekkora jegek! Olyan jegeket kellett bevágni! Abba mártogattuk. Alatta folyt a víz. És sulykoltuk a mosópadon. Karácsony első hetibe az volt a legelső. Hogy az innepekre száradjanak le.
24-én édesanyám templomba ment rendesen, oda édesapám nem, mert öregebb volt. Mihent annyira csöpörödtünk, mü, gyermekek is mind mentünk. Mind a három innepen. A szilveszter estéjére is jól emlékszem, akkor Bajkó György esperes úr - sokáig volt itten - nagyon szép istentiszteletet tartott, s az volt az első szava: Itt állunk egy évnek a sírjánál!
Alakoskodás, színdarabok
Azt a papot nagyon kedvelte a falu:
- Az úgy foglalkozott a fiatalsággal, egy esztendőben még három-négy színdarabot is megtanított nekünk. Összehítta, s melyik hogy tudott szerepelni, odatette. Olyan gyönyörû színdarabokat adtak elé, hogy ritka! Eléadták A kintornás családot, elé az Érik a rozst. Máig is el tudnám mondani az Érik a rozsnak egy részit. Avval kezdődött, hogy egy fiatalember szépen énekelt: ,,Készülnek már a kaszások az aratáshoz. / Forrón hull a napsugár / sárgul a határ / Rozsnövelő, gyönyörû szép, szerelmes nyár! / A pacsirta tikkadtan dalol / odafönt. / Nehéz kalász hajtja le fejét / idelenn. / Forrón hull a napsugár. / Forró az én ajkam is, / a csókodra vár /, csókolj meg hát, galambom, /mert múlik a nyár.?
Vilma néni elégedetten nevet ezen a valóságos memóriamutatványon, a riporter is elismeri, hogy ugyancsak szép lehetett a stílszerûen hév nyárban előadott színdarab, de visszakanyarodna a téli ünnepekhez.
- Jaj, fiatalkoromban szilveszterben rendesen bált csináltak a regruták minden esztendőben. S a gyerekek aprószentekelni jártak. Négyen-öten összeálltak, s járták a rokonokat. Ha az esperes úrral találkoztak, a gyerekek szó nélkül megaprószentekelték. Azt mondták: ,,Aprószentek, Dávid, Dávid, / Künn a hegyen korcsolyázik, / Ha elromlik korcsolyája, / Van bikkfája, megcsinálja.? És pálcával megveregették. Jó fûzfa pálcával. Aztán mondták: ,,Isten éltesse sokáig, pénzbe járjon bokáig.? Az esperes úr pénzt adott nekik, aprót. S járták a falut. Pénzt kaptak, s tésztával, kaláccsal kínálták őket. Jaj, a lányok nem, csak a fiúk mentek. Mü, leányok itthon ültünk, nem mentünk ki. Hideg volt, fáztunk!
De eljött a lányok és nők ideje is, Vilma néni külön élvezettel idézi fel a dévajkodás alkalmait, a hozzájuk fûződő hasonlíthatatlan emlékeket:
- Szilveszter után jött a fársáng. Január 6. után. Felöltöztünk maszkának. Jaj, a lányok is. De még én is. Már asszon voltam, lehettem olyan ötvenéves. Egy szomszéd leány áthozta a nagymamája ráncos alsószoknyáját. És olyan fûzős blúzt, ami teli volt halcsontokkal, betéttel. S felöltöztetett, kesztyût is húzott, csizmát is hozott. ?, a leány volt az uram, férfinak öltözve, én a felesége. Bémentünk ketten valakihez, ott én a házigazdának az ölibe ültem, öleltem-csókoltam. Mert szomszéd volt, s járt hozzánk. Bátor voltam. Na, a háziasszony, a felesége nézett, nem ismert meg. Nem ismert meg egyáltalában! Én nem szóltam, csak játszottam. Na, egyszer az ajtót bézárja, a kulcsot elteszi. ,,Na - azt mondja -, ez az asszon innen ki nem megyen, amíg le nem veszi az álarcot!? Mikor levettem: ,,Na, vén bolond, ezt nem gondoltam volna!? Akkor ő is felöltözött, s mentünk a testvérihez. Mán a leányom férjhez volt menve akkor!... Egy fársángon vízkereszttől húshagyókeddig tízszer is felöltöztünk. Utoljára aztán kezdte üldözni a milícia. Nem szabadott maszkának öltözni. Megbüntették, ha megfogták. De mü kísérőt adtunk mellé, az örökké figyelte, s ha vette észre, menekültek előlik. Bujdostunk. Ez még a kollektív előtt. Utána nem volt kedvünk.
Nincsen már ingyen bál
Bejön a néni fia, Beder Ferenc, már maga is nyugdíjas, hozza a napi egy veder vizet az édesanyjának. Gyermekkoráról, az ötvenes évekről a beszolgáltatás jut eszébe. Aporószentekelni eljárt ő is úgy tizenhárom éves koráig, általában öt-tíz banit adtak a gazdák, rokonok. Mára ,,kiment a divatból? e szokás, bejött viszont a faállításé, mely mára általánosan elterjedt, ott, ahol gyermek van. A gyermekek ajándékot kapnak, ő is arra készül, unokájának valamit vásárol, örömet szerez neki. Disznót ugyanúgy vágnak, mint régen, hogy ,,szilveszterre jó bőven legyen megterítve az asztal mindenfélével, tésztát, pálinkát kitesznek, hogy az új kapja bőséggel, s hátha bővebb lesz az új év!? Elmondja még, az új lelkész az IKE-csoporttal egy eddig errefelé ismeretlen új szokás, a kántálás meghonosításán fáradozik, a fiatalok eljárnak az ismerősökhöz, rokonokhoz, és felköszöntik őket. Neki személy szerint a szilveszteri bál elmaradása fáj, egy ideig a néptanács rendezte meg ingyen a mûvelődési házban a mûkedvelő helyi vonószenekarral, de amióta a teremért ötmilliót kérnek, a zenekar tizenötmillióba kerül, nincs, aki azt megelőlegezze, megszervezze. ,,Akkor ingyenes bál volt szilveszterkor, május 1-jén, augusztus 23-án és választáskor? - neveti el magát, de érezhető: sokat veszített a falu azzal, hogy nincs a fiataloknak, a kevés itthon maradottnak szórakozási alkalma. Vilma néni is úgy véli, baj, hogy a mai leányok mind városra vágynak, odavaló legényt, férjet szeretnének, csak kettő van - véleménye szerint -, aki Barátoson is megállná a helyét! Pedig egyebet nem mond a televízió sem, csak a sok nincsenséget mutatja Szentgyörgyről is!?
B. Kovács András