
Öregszünk, szeretünk nosztalgiázni, különösen ünnepes időkben, amikor megélénkül a ,,háztájiban? a jövés-menés, és úgy gondoljuk, vannak még, akik, ha ránk nem is hallgatnak - legalább meghallgatnak. Incze Sándor nyugalmazott szemerjai esperes régi ismerős és barát, az úr esztendeinek a múlt századi hetveneseit jegyeztük akkor, amikor a Dél-Hargita térdén ülő Magyarhermányban egymást megismertük. A szárazajtai születésû Incze tiszteletes a következő esztendőkben Kovászna református lelkészeként tette közismertté hírét-nevét, majd Sepsiszentgyörgyön a szemerjai egyházközség választotta lelkészévé. Személyes kapcsolataink, barátságunk az ,,átkos? idejébe botlik. Színésznő lánya, Ildikó, a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház üdvöskéje teátrumot és paplakot közelebb hozott egymáshoz, olyannyira, hogy az egyik legnagyobb egyházi keresztelőhöz kapcsolódó botrány, amelyen színikritikus, koszorús hazai költő és színházigazgató - az éppen én voltam - porontyainak keresztelőjén az állambiztonság is tiszteletét tette. Terepjáró kocsikkal, vakító, szemet égető reflektorokkal s egyéb harci eszközökkel, mint hangágyú, lehallgatás, kihallgatás, és így tovább. Egymásról viszonylag sokat tudunk. De az ezeket az esztendőket megelőző időkről, az indulás éveiről vajmi kevés került eddigi beszélgetéseink terítékére. Az időrendiséget is betartva, első nekifutamodásban - beszélgetésünk első részében - azt kérdezem Incze Sándor nyugalmazott református esperestől, hol és hogyan is kezdte a lelkészi pályáját?
Ez a pap jó játékos
- Én egy olyan faluban kezdtem a pályafutásomat, amelyről te nem is hallottál: Szolokmában. Tiszta magyar falu. Akkor egy rádió volt a faluban. A kovácsnál. Vasárnaponként ott hallgattuk a futballmeccset. Az mondja az egyik: ez jó játékos ne, a lopta örökké nála van.
Nyolc évig voltam Szolokmában. Életem legszebb ideje volt. Olyan világ volt ott, hogy soha senkinek nem kellett a kaput bezárnia. Sem az ajtóját. A gazda odatette a seprût az ajtó kilincséhez, s oda senki be nem ment. Olyant, hogy lopás - nem ismertek. Egy ember lopott egyszer valakinek a lenföldjéről két csomó lent. Többet nem jöhetett ki a faluba vasárnap. Olyan sem volt, hogy valaki vasárnap a mezőre menjen, ganézzon.
Én az utolsó voltam Erdélyben - azt hiszem -, aki szalmás kepét kaptam. Este a leányok összeültek egy házhoz. Fontak egy szép koszorút. És reggel annak az embernek az ökre vagy a tehene szarvába akasztották, aki elsőnek vitte a paphoz a kepét.
A megyebíró és két presbiter bejött az udvarra. ?k rakták a kévéket asztagba.
Miután a gabonát kicsépeltük, kalákában felhordták a padlásra. Nekem nem kellett megnéznem, hogy a tetőn a cserép nincs-e elcsúszva. Inkább udvarolgattam jobbra-balra. ?k mindent intéztek. Még a gabonát is ők adták el.
- Milyen volt a háromszékihez képest az a vidék?
- A központ Etéd volt. Olyan, mint Barót. Etéd, Énlaka, Atyha, Szolokma, Küsmöd, Siklód. A mondás szerint: egy embernek volt négy fia. Kinn lakott - ezért mondták, Énlaka. Mikor elosztották a vagyont, azt mondta az apa: ott lakott az én Atyám - ebből lett Atyha. Azt mondja a másik fiának: fiam, ez a tiéd. Ebből lett Etéd. Azt mondja harmadik fiának: te se búsulj, mert van még egy kis mód. Ebből lett Küsmöd. Azt kérdezi a legkisebb: édesapám, velem mi lesz? Te se búsulj - mondta az apja -, felőled is szólok ma. Ebből lett Szolokma.
- Hogyan kerültél Magyarhermányba?
- Én nem akartam hazajönni. Ott, Szolokmában nem háromszéki világ volt. Minden szombat este istentisztelet, erre ötven-hetven ember jött el rendszeresen. Úgy, ahogy aznap voltak öltözve. Civilben. Volt egy kis beszélgetés. Vasárnap délelőtt volt az istentisztelet. Aki nem ment templomba, az nem jött ki az utcára sétálni. Nagyon szerettek táncolni. Nagy táncosok voltak. És annyi aktivista nem volt a világon, hogy úrvacsoraosztáskor bált tudjanak rendezni. Másnap aztán estig táncoltak.
Együtt voltam velük.
Kedves nép volt. Azt mondja nekem egyszer Jakab András bácsi, mikor kijöttünk a templomból: Ne felejtse el, maga mióta hozzánk került, sokat tanult!
Mikor nősülni készültem, azt mondja az öreg: Tiszteletes úr! Aztán a házasság nem olyan, hogy veszek egy tehent a makfalvi piacon, s másik héten az etédi piacon eladom, mert nem tejel jól.
A szolokmaiak nagy versfaragók voltak. Szép Józsi bácsi. ? volt az egyfogú, kilencvenéves ember. Rendeltem egy vékát, hogy legyen, amivel gabonát mérni. - Józsi bácsi, valamit írjon rá erre a vékára! Az öreg a szivarpapírra is verseket írt. Megfordította a véka fenekét, kézbe vette az ácsplajbászt, és írta: Ezzel a vékával legyen, amit mérni, ne kelljen ezért a szomszédba lépni.
Készített a szombatista számára egy kádat. A szombatisták nem esznek disznóhúst. Mondom: írjon valamit erre a kádra! - Mit, tiszteletes úr? - Valamit - mondom. Fogta az ácsceruzát, s írta: ez a kád csak úgy tart jóízû káposztát, ha öltök melléje minden esztendőben egy kocát, mert hanem csikorog az ember gyomrában, mint fakószekér kenetlen korában.
A fakószekér olyan volt, amelyiknek nem volt ráf a kerekén.
Koronkai kitérő
- Megválasztottak lelkésznek Koronkára, ahol 1963-ban megüresedett a papi állás. Koronka Marosvásárhely mellett van. Nálunk már megvolt a két gyermek. Nyolc kilométerre volt az iskola. Szolokmára nem járt autóbusz, nekem még biciklim sem volt. A nyakamban hordoztam a gyermeket. Olyan szekér sem volt, mint Háromszéken. A szénát betették a szekér derekába, a pap s a felesége reaült, s úgy mentünk a szomszéd faluba. Elöl ült a kocsis.
Én belekeveredtem volt ?56-ba. Legények voltunk. Demeter Bandival - most Amerikában él - készültünk Magyarországra. Esténként ezt osztottuk, s ezt szoroztuk. Nem tudtuk, hogyan menjünk.
Mikor Koronkán megüresedett a lelkészi szolgálat, bemegyek Marosvásárhelyre. Sem ismerősöm, sem boldog ősöm nem volt. A papoknál is kell a kapcsolat. Nekem nem volt. Szárazajtáról, az én szülőfalumból odakerült egy család. Még otthonról ismertem őket. Hozzuk mentem. Beszélgetünk. Jön egy koronkai fiatalember. Udvarolt egy ottani leánynak. Én mondom, hogy miben járok. Azt mondja a koronkai: keresztapám ott a gondnok. Menjünk ki együtt. A régi pap még ott volt.
Abba a gyülekezetbe bemenni, ahol meg akarod választatni magadat, nem szabad. De hogy ismerkedjem meg a koronkaiakkal?
Kimegyünk este, hogy ne lássanak. Megnézem a parókiát. Szép, nagy. Vásárhely közel van. A gyermekek tudnak tanulni. Szóval, szétnéztünk a községben. Bemegyünk a keresztapjához. Kiss Anti bácsihoz. Kedves, jó módú úriember volt. Behívta a szomszédokat. Hoztak egy korsó bort is. Megittuk. Közben ismerkedtünk. Vallattak - s én feleltem.
Jött a presbiteri gyûlés. Bajka Zoltán volt a szomszéd faluban a pap. Háromszéki, csernátoni, a szülőfaludból való. Osztálytársam volt a Mikóban. Zolti is oda akart menni. Neki a presbiterek között volt egy jó barátja. Együtt ittak. Én emiatt Koronkán egyhangúlag megbuktam. Az esperes Barabás Elek volt. Jaj - mondta -, hogy örvendtem, mikor megtudtam, hogy te jössz ide! Fájt a fejem, mert ide ötven pap is jött volna, s veled megoldottuk volna ezt a kérdést. Én is örvendtem, mint talián a majmának, hogy én milyen nagyfiú, koronkai pap leszek.
Be kellett mutatkozni a gyülekezetnek. Megyünk a feleségemmel. Szombat este mentünk, hogy a szolokmaiak ne vegyék észre, hogy én elvágyódom onnan. Megyünk az espereshez, s azt mondja, baj van! Itt volt Tankó, a vallásügyi inspektor, s azt mondta: Incze Sándorról szó sem lehet! Ide nem jöhet papnak.
- Ne menj haza - azt mondja -, a falu népe téged akar papjának.
Marosvásárhelyen már előkészítették az ebédet is.
Azt mondja: menj, prédikálj, hátha még alakul, változik a dolog.
Jön a másik vasárnap. Egyhangúlag engem választottak meg. Én 1964 óta ma is megválasztott koronkai pap vagyok. Behívattak Vásárhelyre. Adjak egy nyilatkozatot, hogy nem vállalom el a koronkai papságot. Nem adtam. A nyilatkozatot az egyházügyi inspektor kérte. Nem közvetlen tőlem, hanem az esperes révén. Elmentem kihallgatásra. - Inspektor úr, én miért nem lehetek koronkai pap? - kérdeztem. Megfogta a haját: nekem annyi bajom van maga miatt. Megszürkült maga miatt a fejem. Nem lehet!
Felmentem a püspökhöz. Közben a koronkai delegáció is felkereste a püspököt. Mikor visszamentem Koronkára, azt mondja Barabás Elek: valahova kutya van eltemetve. Jelentkeztem Nagy Gyulánál, a püspöknél kihallgatásra. Főtiszteletes úr - mondtam -, engem megválasztottak a koronkaiak lelkésznek. Miért nem mehetek oda?
Azt mondja: Sándor fiam, légy jó fiú, te még sokra viheted. Kerül neked majd hely, ne búsulj.
Hazamentem. Eltel hat hónap. Pap nélkül volt a koronkai gyülekezet.
Nekem vaj volt a fejemen. Valakik láthatták, hogy én titokban Koronkán járok. Közben jártam a szekut is. Féltem, hogy hivatalosan is kinyírhatnak. Hat hónap múlva aláírtam a nyilatkozatot: Isten áldja meg a gyülekezetet, de a választást nem fogadom el.
Fel volt jegyezve nekem egy nagy bûnöm. Teológus koromban kijártunk Györgyfalvára, s ott felkértek, hogy egy konfirmáló leánykának írjak valamit, amivel a tiszteletest köszönti. Megírtam. Ebből az került bele a dossziémba, hogy én nagy magyar költő vagyok. Nem is emlékszem, hogy mit írtam.
Hogyan lesz valakiből jó lelkész?
- Magyarhermány, az külön szám. Hermány pályázatot írt ki. Megpályáztam, mert apósom már el volt ítélve. Mikor őt letartóztatták, 1959. április 7-én, engem másnap hívtak a szekuritátéra. Apósom kilenc évet kapott mint államellenes összeesküvő. A katonai törvényszék ítélkezett. ,,Az amerikai imperialisták fejlettebb haditechnikával rendelkeznek, mint az oroszok.? S azt állította, hogy Magyarországon forradalom volt, és nem ellenforradalom. Ilyesmik voltak a ,,bûnei?. Szép, szelíd ember volt, a légynek sem ártott, s kapott kilenc évet. Földbirtokos volt. Mint ilyent, kiemelték. Illyefalvára hozták, aztán Szentgyörgyre. Fásszínben lakott. Tasnád mellől kerültek ide, Háromszékre. Balázsi Károly Pál volt a neve. ?64-ben jött haza, öt és fél évet raboskodott. Peripraván volt, a Duna-deltában.
A hermányi lelkészi választásra többen pályáztunk. Én voltam a presbitérium jelöltje. Az idős tiszteletes még a faluban volt, s az egyházát védve azt tanácsolta a presbitériumnak, hogy Inczét ne válasszák meg, mert az apósa börtönben van, s ez nem tesz jót a közösségnek. Sok bajuk lehet ebből. Jó magyar ember volt, a gyülekezetet így védte.
Tudtam, hogy nincs esélyem, ezért a szószékről is kijelentettem, hogy válasszanak mást. A hermányiak durva emberek hírében álltak. Ez is azt sugalmazta nekem, hogy ne menjek oda. Visszamondtam a jelölést.
Errefel - gondold el! - idős Máthé János közbelépett, hogy olyan embert - egy másik papot -, aki azzal a címmel írt brosúrát, hogy Keletről jön a fény, ők nem fogadnak el papnak.
Máthé János akkora tekintély volt, hogy az egész falu arra hallgatott, amit ő mond. A hermányiak rajtam kívül az egyik papot sem akarták, de választási jogaikról sem mondottak le. Így engem másodszor is megválasztottak papjuknak. Máthé János a székely ruhát nagyon megbecsülte. Minden ünnepre fehér harisnyát húzott. Más inget nem ismert, csak a fehér színût. A legnagyobb tekintély volt a faluban. A papválasztásokat is nagy részben ő döntötte el. Nem volt rendszeresen templomba járó ember, de az ünnepeken soha sem hiányzott. Az egész faluban neki volt olyan búzája s olyan zabja, amelyikben sem gyom, sem tövis nem volt.
Tiszta volt az inge, s tiszta volt a búzája.
Abszolút tekintély volt. Az elsőtől az utolsó házszámig tisztelték. ? volt a hermányi tudós ember.
Szolokmáról Székely Laji költöztetett Magyarhermányba. Azt mondta, hogy ő ilyen papköltöztetést még nem látott. Minden kapuban viharlámpa volt, felnőtt és gyermek, az asszonynép mind sírt. Megérkeztünk Hermányba. Senki sem várt. Senki. A konyhában - még nem volt villany - egy törött, kormos lámpa égett. Én költöttem fel a szomszédot, Kalabér Sándort, hogy hívjon néhány embert, akivel kipakolunk. Sok volt a csomag. A megyebíróné két hét múlva jött hozzám, hogy megismerje a papot. Nem volt szalma a szalmazsákban. A két gyermek már megvolt, azok sírtak, hogy ,,menjünk haza.?
Így kezdtük az életet Hermányban.
Mikor mentem végig a falun, azt morogták, hogy ezt az aktivistát ki kéne verni a faluból.
Tíz évig voltam Magyarhermányban lelkész.
Tókos Bandi bácsi a presbitérium nevében így köszöntött: Tudja, ugye, hogy nem mind akartuk, hogy idejöjjön? Viselkedjék úgy, hogy mindenki megszeresse!
Szegény édesanyám és nagynéném eljöttek Szárazajtáról, hogy meghallgassák az első prédikációmat. A papilak udvarán sírtak. Sirattak engem.
És hogy lettem mégis jó pap?
Nem azért, mert jól prédikáltam. Én minden esztendőben minden hermányi kaput megnyitottam. Minden házba beköszöntem. Tudtam, hogy ki kivel rokon, hogy a lova tarka, s a tehene mennyi tejet ad.
Sylvester Lajos