Amíg a kávéfőzője (made in China) a reggeli kávét (product of Brasilia) csepegtette, lezuhanyozott, a hajszárítóval (made in Taiwan) megszárította a haját, a villanyborotvájával (made in China) megborotválkozott. Egy pólót (made in India) és farmert (made in Singapore) húzott. Lábát sportcipőbe (made in Korea) bújtatta. A kenyérpirítójából (made in Philippines) pirítóst reggelizett, majd menedzserkalkulátorán (made in Mexico) megnézte aznapi feladatait. Az óráját (made in Switzerland) beállította a rádió (made in China) alapján, beült autójába (made in Germany), és mint már hónapok óta, álláskeresésbe fogott. Az ismét eredménytelen nap végén János hazament, papucsot (made in China) húzott, fogott egy üveg bort (made in France), és bekapcsolta tévéjét (made in Japan). Amíg a brazil sorozatot nézte, elgondolkodott, miért nem talált ma sem egy jól fizető székely munkahelyet...

Napi gazdaságtan, egyszerűen.

,,Made in China" — olvashatjuk nap mint nap.

Cipőnket, ruhánkat, elektronikai berendezésünket, sőt, lassan már a gyerekünket is Kínában csinálják.

Az a tény, hogy ezek a roppant ízlésesen és igényesen elkészített termékek általában az első használat után tönkremennek, végtelen örömmel tölthet el minket, hiszen az újabb termék megvásárlásával ismét hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a kétmilliárdnyi szorgos kéz egyike félmaréknyi rizs értékű fizetéssel teljen meg. Azonban mielőtt még elérzékenyülnénk saját magunk önzetlen jóságától, nézzünk szét egy kicsit a környezetünkben.

Nézzük meg, miért lett munkanélküli Zsuzsa néni, a varrónő, miért lett 34 évesen rokkantnyugdíjas Zsiga, miért akasztotta fel magát a gazdálkodó Feri bá’, vagy miért turkál ott a kukában az a büdös hajléktalan.

Nem a kínaiak miatt, hanem miattunk. Mert spórolunk? Mert azt hisszük, hogy spórolunk. Nem nézzük, kaviár vagy kutyaszar van-e az üvegben, azt vesszük meg, amelyik egy lejjel olcsóbb. Legszívesebben saját anyánkat is eladnánk, és vennénk helyette egy akciós energiatakarékos takarítógépet. Mert az kevesebbet fogyaszt.

Zsuzsa néninek sohasem fájt a foga a munkanélküli-segélyre. Nem is kapott belőle egy lejt sem, míg működött a varroda. Azonban hiába varrtak szép és jó minőségű ruhákat, nem kellett az embereknek. A takarékoskodók számára túl drágák voltak a kínaiban és turkálóban kaphatókhoz képest, a menők pedig csak nem vesznek meg olyat, amire nem az van ráírva, hogy London. Így aztán hamarosan érkezett egy udvarias német úriember, aki nagylelkűen megvásárolta a gyárat. Azon persze nincs mit csodálkozni, hogy szép lassan csődbe ment a varroda, hiszen a német már régóta foglalkozott ruhákkal Németországban is. Érthető, nem akart konkurenciát saját magának.

Zsiga kőművesnek tanult. Olyan szép, egyenes falat tudott rakni, hogy még az igazgató is csodájára járt. Dolgozott itt-ott feketén, de normális munkát sehol sem talált. Miért is lenne szükség kőművesre, ha építkezés is csak ritkán van? Így aztán egyik barátja tanácsára leszázalékoltatta magát. Félreértés ne essék, még mindig fél kézzel pakolja a negyvenkilós betongerendákat, de valamiből meg kell élni.

Feri bá’ nem volt depressziós, nem volt szerelmi bánata, csak 100 000 lejes adóssága. Nem ivott, nem játékgépezett. Sokkal rosszabb: teheneket tartott, és gabonát termesztett. Azért kellett a pénz, hogy gazdasági épületeket építsen, gépeket vegyen. De nem kellett az embereknek a gyógynövényt legelő teheneiből fejt finom tej, mert inkább a bevásárlóközpontban kapható, reggeli italnak becézett, hulladék anyagokból készült kotyvalékot itták. Istenem, olcsóbb volt. Meg egészségesebb is? — hiszen Feri bá’ is a tej miatt halt meg.

Fúj, büdös hajléktalan, hogy lehet ide engedni az utcára, rontja a városképet, elriasztja a turistákat, összehúgyozza a padokat! Igen ám, de a büdös hajléktalan nem egy természeti jelenség. Nem valami varázslat következtében keletkezett, hanem rendes átlagemberből vált büdös hajléktalanná. Hiába kergetjük el, zárjuk be, ha nem látjuk, akkor is büdös hajléktalan marad. És még mi sértődünk meg, ha az alamizsnánkat piára költi.

Ha egy tíz éve totálkáros autóba eszeveszettül öntözzük a benzint, majd megpróbáljuk beindítani, van-e értelme megsértődnünk azon, hogy a járgány nem akar normálisan működni?

Jó, de mi közöm van nekem ezekhez? Jól fizető állásom van, új kocsim és szép lakásom. Ez igaz, viszont egy kicsike kis közöm mégis van. Méghozzá az, hogy ez az egész mind-mind miattam, miattunk van.

Ugyanis ha a Zsuzsi néni által varrt ruhát veszem meg, nem megy tönkre a varroda, és neki is megmarad a munkahelye. És ha Zsuzsi néninek megmarad a munkahelye, össze tud gyűjteni annyi pénzt, hogy építtessen Zsigával még két szobát és egy fürdőszobát a szoba-konyhájához. Így Zsigának sem kellene a rendes fizetés helyett a kevéske rokkantnyugdíj. Ráadásul, ha a Feri bá’ által termelt tejet iszom, nem csak egy halottal lenne kevesebb, de még egy büdös hajléktalannal is, aki régen a mezőgazdaságban dolgozott, és akit most is alkalmazna Feri bá’. Így a büdös hajléktalan már nem lenne sem büdös, sem hajléktalan.

És hogy nekem ebből még hasznom is lenne?

Nem meglepő, hiszen ezt a sok szerencsétlent mind az én adómból tartja el az állam, így ha dolgoznának, nemhogy nem kerülnének semmibe, de még ők is bevételt jelentenének az országnak.

A több bevételből pedig több utat, bicikliutat, iskolát, parkot, templomot, uszodát és kórházat lehetne építeni, ami számomra is egyértelműen hasznos lenne (ám többet is lehetne belőle lopni, ami persze korántsem lenne hasznos).

Ezek után érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon az a termék olcsóbb-e, amelyiknek kisebb számot látunk az árcetlijén, vagy az, amelyikre az van ráírva, hogy Made in Székelyföld.

PÉTER JÁNOS, Kézdivásárhely