
Lapunk nem szándékszik belső egyházi ügyekbe avatkozni, de mivel a presbiterek véleménye szûkebb és tágabb közösséget is érint, közreadjuk levelüket. A benne foglaltakról természetesen megkérdeztük a tiszteletes urat is, aki azonban a válaszadás lehetőségét elhárította.
Úton-útfélen annyi mendemondát lehet hallani a kézdivásárhelyi református egyház berkeiben történtekről. Feltételezzük, hogy ezekben túlzások is lehetnek, esetleg nem mindig fedik a valóságot, de ahogy mondani szokás, szél fúvatlan nem indul. Ez a helyzet már nem pár ember személyes ügye, hanem egy négyezer lelket számláló református egyházközség közös gondja.
Úgy látjuk, hogy a presbitérium részéről enyhén szólva egy kicsit megingott a bizalom Szentgyörgyi Zsombor tiszteletes úr iránt. Ehhez nagyban hozzájárult tiszteletes urunk viselkedése, amikor a fülünkbe jutott, hogy érkeztek holland segélyek, de ezeket a presbitérium előtt eltitkolták. Utólag, amikor az utcai beszélgetések alkalmával tudomást szereztünk erről, és rákérdeztünk, azt a választ kaptuk, hogy ez az ő magánügye, és nekünk semmi közünk hozzá. Itt jegyeznénk meg, hogy a jelen törvények értelmében semmilyen segélyszállítmány - kamiontételek - nem jöhetnek magánszemély nevére, csak intézménynek, s ha ez így van, akkor nekünk jogunk lett volna tudni a szállítmányokról. Itt újból hangsúlyozzuk, nagyon nemes cselekedet a szegényebb sorban élők megsegítése, és mindannyian emellett vagyunk, de felmerül a kérdés: miért is kellett eltitkolni ezeket a segélyeket? Számtalan rákérdezés után is még mindig homály fedi az egész ügyet. Ez több mint egyéves történet, de innen indult a más dolgok iránti érdeklődésünk, és menet közben derültek ki egyéb zavaros ügyintézések a presbitérium tudta nélkül. Említünk pár példát. Itt van például a harangozás automatizálása és a toronyóra újraindítása. Erre a munkálatra szerződés alapján - amit Szentgyörgyi tiszteletes és a néhai számadó gondnok írt alá - 1998-ban kifizettek a vállalkozónak 19,8 millió lejt (akkor egy Dacia személygépkocsi ára kb. negyvenmillió lej volt), de a munkálatot a mai napig sem fejezte be teljesen, a harangozás akadozik, az óra pedig áll. Egy másik eset az új temető sorsa. Az akkori városvezetés írásban felajánlotta 1994-ben, hogy vegyük birtokunkba a területet, és hozzuk létre az új temetőt. Ez is csak 2005-ben derült ki. Mikor rákérdeztünk a tiszteletesre, azt mondta, hogy ő akarta, de azért nem valósult meg, mert a presbitérium elutasította (?!). Tudott dolog, hogy évek óta gond az új sírhelyek ügye, és híveink egy része már rég a katolikus temetőbe kénytelen temetkezni. Az akkori presbitereket is megkérdeztük, de senki sem emlékezett ilyen tárgyalásra, és ellenőrizve a gyûlések jegyzőkönyveit, ez a téma sehol sem szerepel. Megint egy félrevezetés, egy ködösítés... Ezek után azonnal intézkedtünk, és 2005 folyamán Kovács Ödön presbiter és városi tanácstag hathatós segítségével mára már létrejött az új temető, és folyamatban az elrendezési terv kivitelezése. Ugyancsak bizalmatlansághoz vezetett a fizetések ügye is. A Szentgyörgyi házaspár fizetésének alakulása szintén homályos. Az egyház alapszabályzata (Kánon) előírja, hogy a fizetést a presbitériumnak kell letárgyalnia, és az esperesi hivatal láttamozásával a püspökség hagyja jóvá. Ezzel ellentétben a tudtunk nélkül (2005 októberében értesültünk arról, hogy mennyi is a fizetésük), törvénytelenül, eltitkolva a presbitérium elől, értek el oda, hogy Szentgyörgyi Zsombor fizetése 20 180 000 lej, Szentgyörgyi Rozália - a lelkész titkárnő felesége - fizetése 15 950 000 lej. Az Erdélyi Református Egyházkerület (püspökség) által megszabott keret szerint a lelkipásztoroknak 8 440 000 lejtől maximum 10 970 000 lejig, a titkárnőnek (tisztviselő I.) pedig 5 490 000 lejtől 6 170 000 lejig adható fizetés. Amint már előbb említettük, a Kánon szerint ezeket a fizetéseket törvénytelenül, önkényesen megállapítva vették fel sok éven keresztül. Ebből kiindulva felmértük a pénzügyi helyzetünket, és kiderült, hogy az egyházközség teljes bevétele még a fizetési alapot sem fedezi, és hol vank még a többi kiadás, a megkezdett munkálatok (temető, ravatalozóház stb.) befejezése. Itt a bentlakásról nem is beszélünk, ugyanis ez is veszteséges. Mindezeket az összeférhetetlenségi törvény be nem tartása tette lehetővé, ugyanis az egyházközség teljes pénzügyi nyilvántartását és kezelését, valamint könyvelését a lelkipásztor és felesége intézte. Ami a presbitérium és a lelkipásztor viszonyát illeti, a presbiteri gyûlések jegyzőkönyveiből kitûnik, hogy csak a lelkész-elnök javaslatai érvényesültek, ellenségnek számított, aki valamit ellene mert szólni: azon nyomban ironikus módon letorkolták és kioktatták. Az utóbbi évben ezen sikerült túltenni magunkat, és a diktatórikus rendszer helyett be tudtuk vezetni ide is a demokratikus állapotokat, a presbiterek már nem csak az utcán, hanem a gyûléseken is meg merik mondani a véleményüket.
Ami a hívek lelki gondozását illeti, sajnos, azt kell mondanunk, hogy lelkipásztorunk elszakadt a tömegektől. A családlátogatásokat teljes mértékben ráruházta segédlelkészünkre. Igaz, hogy - többszöri tárgyalás nyomán - sokévi kimaradás után idén végiglátogatta a presbitérium tagjait, de a híveket továbbra sem, csak a templombeli hivatalos szolgálat elvégzésére szorítkozik. Ezért is nagyon lecsökkent a templomba járás. A kölcsönös viszonyról még annyit kell megemlíteni, hogy mikor 2005. augusztus 17-én a presbitérium írásban kérte fel lelkipásztorunkat, hogy üljünk le a tárgyalóasztalhoz, és civilizált körülmények között beszéljük meg dolgaink állását, és keressük közösen a kivezető utat, erre a visszajelzés ellentétes volt az elvárásunkkal. Az történt, hogy ugyancsak levélben válaszolt a feltett kérdéseinkre, leírva többek között: ,,Szektás magatartás elindulását látom ebben a magatartásban, vagy talán azt a kommunista törekvést, amely mindenből ki akarja zárni az egyházat és annak vezetőit.? Ezt még tetőzte több vasárnap az istentisztelet alkalmával a templomban, a szószékről és az Úr asztala mellől a presbitériumot kommunistáknak, pogányoknak, a kommunizmus zászlóvivőinek, báránybőrbe bújtatott farkasoknak titulálva, akik a nyájat a vesztébe akarják sodorni; saját magát az egyházközség jótevőjének kiáltván ki. Ezen a mai napig sem tudta túltenni magát, a rágalmazás folytatódott még az egyetemes imahéten is, sőt, még a húsvétvasárnapi istentiszteleten is, habár a Kánon tisztán előírja, hogy a lelkész tartózkodjon mindenféle ellenséges megnyilvánulástól a hívek irányában. A presbitérium sem a levelezésben, sem a személyes beszélgetésekkor nem használt sértő megjegyzéseket. Igaz, hogy az elmúlt években voltak szép megvalósítások gazdasági téren, de a presbitérium közremûködésével; lelkipásztorunk ezen időben a gyülekezet pénzéből fizetést kapott, és nem is akármilyent! Sajnáljuk, hogy helyszûke miatt nem tudjuk leközölni teljes terjedelmében első levelünket, amire az említett válasz érkezett, hogy mindenki meg tudjon győződni a használt hangnemről - de bárki óhajtja, rendelkezésére tudjuk bocsátani. Ezek után elvárjuk, hogy az igazság és a becsület győzedelmeskedjék az egyházban is, ne pedig a képmutatás és a félrevezetés, mivel a Szentírás a megbékélést, a megbocsátást, az összetartozást, a lelki gondozást hirdeti.
Gábor Áron, Kovács Zsombor
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.