Hol volt, hol nem volt, a Székelyföld egy kis falujában, Székelymuzsnán, élt egyszer egy nagy ,,varázsló?, egy szerény külsejû, sok dioptriás szemüveget viselő, mindig nyugtalan nyurga ,,örökifjú remete?, aki évtizedekkel ezelőtt gondolt egy merészet: elhatározta, hogy költő lesz, hogy nyelveket tanul, és tanítani fogja az embereket, de elsősorban a gyerekeket, ,,nem középiskolás fokon?.
Semmi különös nem is lenne ebben a merész elhatározásban, hiszen mindannyiunknak vannak vagy voltak hasonló álmai, de ez mégis különleges, ez mégis egyedi volt. Nyurga kis székely ifjú barátunk ugyanis nem kevesebbet vállalt magára, mint azt, hogy a szláv nyelvek ismerőjévé lesz, és magtanulja a balti nyelveket is. Miután kikerült a székelykeresztúri középiskolából, sikeresen felvételizett a kolozsvári Babe?-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára, ahol ,,másodállásban? az egyetemi könyvtárban fellelhető nyelvtankönyveket és szótárakat böngészte, közben verseket ,,varázsolt?, hihetetlenül szerteágazó levelezésbe kezdett, felvette a kapcsolatot a litván irodalom akkori költőfejedelmével, Eduardas Mieze-laitisszal, akitől litván nyelvtankönyveket, szótárakat kért és kapott, s nagy erőbedobással, buzgalommal, aránylag rövid időn belül elsajátította a litván nyelvet. Utána következett a többi: román, orosz, lett, bolgár, cseh, szlovák? És elkezdte költők, írók munkáinak átültetését magyar nyelvre, és azok publikálását a hazai lapokban, antológiákban, majd könyvekben. Mi több, ő volt az első, aki olyan tekintélyes költőinket, mint: Dsida Jenő, Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Magyari Lajos, bemutatta a litván olvasóknak, litván nyelvre fordítva verseiket, és közzétéve azokat a vilniuszi Literatura ir Menas címû irodalmi folyóiratban.
Azóta sok idő eltelt. Sok-sok szorgalmasan átvirrasztott és átdolgozott tavaszi, nyári, téli éjszaka. Fordítások ezreit végezte fáradhatatlanul, még akkor is, ha munkája gyümölcsére a hivatalos szervek, a ,,kanonizáló? hazai irodalmi potentátok nem tartottak igényt! Kézirataival valósággal bombázta a szerkesztőségeket. Sok szerkesztő talán a pokolba is kívánta, vagy szibériai hidegrázást kapott, amikor egy-egy fordításkézirata háromszor-négyszer vagy még többször is megjelent az asztalán. De nyurga, kis, szelíd varázslónk a munkájában nem ismert tréfát. Közben a levelezést, a nagyvilággal való kapcsolattartást, kapcsolatteremtést sem szüneteltette egyetlen percre sem. Nem hiszem, hogy létezne olyan kiadó, lap, folyóirat, vagy irodalomszerető magánember, aki ne találkozott volna már legalább egyszer Bán Péter vagy Petur Bán nevével, ahogyan pajkosan szokta írni nevét barátai számára?
Ilyen aláírással kapott e sorok írója is - immár utoljára - könyvküldeményt és levelet ez év junius 26-i keltezéssel. A levélben beszámolt az eddig elért eredményeiről, meg arról, hogy milyen neves személyiségekkel találkozott a magyarországi könyvvásáron. Ekkor, hazatérve a Könyvhétről, még tele volt újabb és újabb tervekkel. Beszámolt a kiadás előtt álló könyveiről. Összegezte, hogy eddig 23 egyéni fordításkötete látott napvilágot, 40 kötetre való anyaga van, ha ez mind megjelenik, akkor meg lesz elégedve, akkor leteheti a ,,varázsvesszőjét?, a tollat?
De a sors másképpen döntött. Kiütötte kezéből a varázsvesszőt. 91 éves édesanyjával együtt, talán éppen a születésnapján, július 14-én ,,csillagösvényre? lépett. Munkálkodott több mint negyven esztendőt, élt 60 évet. Emléked legyen áldott, Te hûséges, jó barát!
Simó Edmund
Eduardas Miezelaitis (1919-1997)
Szólok
Szólok: magas ívû szemöldöke íj,
Nyilait beröpíti a szívbe.
Szólok: vakító sima kebleiről,
Meredek márványkupolákról.
Szólok: haja fodra folyó, zubogó,
Nap-sajkát úsztat a sodra.
Szólok: piruló nap a kedves ajak,
A fehér fogakat beragyogja
(Ha a nap halovány, hûvös alkony a száj,
ha kisüt, foga sok pici felhő?)
Szólok: mint lótusz, e homlok olyan,
A fülek kicsi tengeri kagylók.
Szólok: ha beszél, patakok nesze kél,
Madarak dala, lomb susogása.
Szólok testéről: akár a mező,
Ibolyás, mentás, csupa illat,
Szólok, hiszen ő igen elbüvölő,
Dalom ihleti nagyszerû teste.
Dicsérem ölelve, lehullva elé,
Napom, éjem benne keresve.
Bronzára borulva a szája ívén
Enyhítve, eloltva a szomjam.
Dicsérem a testet, amelynek a Föld
Összes szépsége az éke,
Mert mindegyikük kicsi Föld, csupa zöld,
Patakok, ligetek szövedéke.
Hány Föld van a Földön! A szó nem elég,
A szavaknál többel adózom.
A szavaktól hervad a szép? De az én
Szavaimtól mégsem enyész el.
Kivirít, kivirít! Segítek magam is,
Hogy e rét kiviruljon egészen!
Ölelem, karolom, tele véle karom,
Bûn, emberi, nagyszerû vétek!
Bûnpárti vagyok: ha a mag kifakad,
Hímezze ki dúsan a rétet.
Nem hagyhatom őt, hogy a drága mezőt
A vihar letarolja, megölje.
Én a nagy szerelem kenyerét perelem,
Ami éhet elolt, ami írt ad.
Az olyan szerelem jogait perelem,
Amilyenről még sosem írtak.
Litvánból fordította: Bán Péter (1946-2006)