
A román kommunizmus bosszút állt az erdélyi magyarságon
Az 1956-os magyar felkelés és szabadságharc a Kárpát-medence egész magyarságát reménységgel töltötte el. Erdélyben is megmozdultak az emberek, különösen a fiatalok. Így jött létre az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége, a Székely Ifjak Szövetsége, a regényes elnevezésu szászrégeni Fekete Kéz, amelyek mögött foleg középiskolások és egyetemisták álltak. A mámor napjai, majd a leveretés után Erdélyben is beindult a megtorló gépezet, amelyet az ideológiai muníción túl a magyargyulölet is táplált. Igaz, antikommunista románokat is ezrével vetettek börtönbe vagy gyilkoltak meg. A bosszúhadjáratnak több ezer magyar áldozata is volt, közülük sokat kivégeztek. Az ötvenedik évfordulón rájuk is emlékeznünk kell.
Az 1945-ös fordulatot követoen Romániára és a Magyarországtól újból elszakított Erdélyre is rátelepedett a kommunista diktatúra. A Gheorghe Gheorghiu-Dej által vezetett Román Kommunista Párt terrorját leginkább a nemzetiségi okokból is uzött magyarság szenvedte meg, de bosszú és deportálás lett a sorsa tízezer bánsági németnek is. Ezzel párhuzamosan a királyi Románia arisztokrata és nemesi rétegének, valamint a jobboldali érzelmu és a görög katolikus románoknak is üldöztetés és elnyomás lett osztályrésze. Hazánkban kevéssé ismert tény, hogy a korábbi román politikai osztályt a magyarországinál nagyobb arányban tizedelték meg a kommunisták. A szovjet kultusz a bukaresti pártvezetésben is tombolt, s ahogy nálunk tilos volt Trianonról beszélni, úgy Romániában is tabutéma volt a Szovjetunió által tolük elvett területekért szót emelni.
A Sztálin halálát követo néhány évben - Lengyelországhoz, Magyarországhoz, Kelet-Németországhoz hasonlóan - Romániában is megélénkült a szellemi élet, s bár csöndesen, de erjedési folyamatok indultak be. Ugyanakkor a Román Kommunista Pártban nem volt olyan vezéralak, aki Nagy Imréhez hasonlóan reformokat szorgalmazott volna. A Rákosi Mátyás nagy ellenlábasával párhuzamba állítható egyetlen személyt, Lucretiu Patrascanut 1948-ban letartóztatták, 1954-ben pedig kivégezték. A szovjet diktátor halála után rendületlenül folytak a letartóztatások, a ,,kulákok? elleni koncepciós eljárások, és úgynevezett cionista perek is lezajlottak. Ezzel párhuzamosan Gheorghiu-Dej óvatos távolodási kísérletbe kezdett a Szovjetuniótól, mert attól tartott, hogy a hruscsovi reformok Bukarestig is elérnek. Ekkoriban kezdodött a Maros Magyar Autonóm Tartomány amúgy is szukre szabott jogainak csorbítása s a román kommunizmus nacionalizálása. Ennek jegyében a Román Akadémia visszavette tagjai sorába a közismerten baloldalellenes Constantin Daicoviciut, a dák-római eredetmítosz egyik szüloatyját.
Az 1956-os magyarországi fölkelés és szabadságharc különös aggodalommal töltötte el a román kommunista pártvezetést. A ,,revizionizmus veszélyétol? tartottak, pedig az erdélyi és romániai mozgolódásokban, szervezkedésekben románok is részt vettek, foleg a diákság körébol kerültek ki ,,összeesküvok?, de a betiltott görög katolikus egyház hívei is életjelt adtak magukról, amikor petíciót kezdeményeztek felekezetük újbóli törvényesítése érdekében. 1956. augusztus 12-én Kolozsváron sok ezer görög katolikus román tartott vallási szertartást a szabad ég alatt. A megtorlás nem maradt el, számos letartóztatás és börtönbüntetés lett a merész kezdeményezés következménye, de a szellem már kiszabadult a palackból.
Ezzel párhuzamosan fogott romantikus szervezkedésbe Szoboszlay Aladár, az Aradhoz közeli Magyarpécska római katolikus plébánosa. Célja társaival együtt az volt, hogy forradalmat robbantson ki Budapesten és Bukarestben, majd létrejöjjön egy osztrák-magyar-román konföderáció. Figyelemre méltó, hogy a titkos szervezkedés vezéralakjai között románok is voltak. A Magyarországról érkezo biztató hírek hatására megalakult az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége, a Székely Ifjak Szövetsége, a Partiumban pedig a Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége kezdett mozgolódni. Az Érmelléken is kialakult egy kis csoport, Szászrégenben is szervezkedtek magyar fiatalok. Ezek természetesen konspiratív formációk voltak, céljaik között szerepelt az erdélyi magyarság autonómiája - ez máig sem valósult meg.
Az egymástól különálló szervezkedésekbol végül nem lett forradalom, az ,,összeesküvések? kimerültek közös gondolkodásban, tervezgetésben, hazafias versek szavalásában. Az ekkor már sovinizmustól is tüzelt román kommunista hatalom azonban így is brutális kegyetlenséggel torolta meg a mozgolódásokat. A diktatúra a szélsojobboldalinak, reakciósnak minosített románok mellett egyre nagyobb arányban csapott le magyarokra. Az erdélyi ötvenhat és az azt követo megtorlás fáradhatatlan kutatója, Tófalvi Zoltán író, újságíró által dokumentált perek és az ezekben született ítéletek arról tanúskodnak, hogy a román hatalom a jövore való tekintettel is igyekezett példát statuálni, megfélemlíteni a magyarságot mint nemzeti közösséget, s ügyeltek arra is, hogy a közösség vezetésére hivatott értelmiséget megsemmisítsék.
A leghírhedtebb per a Szoboszlay plébános nevével fémjelzett bosszúhadjárat volt; ennek során ötvenhét embert, jórészt magyarokat állítottak bíróság elé államellenes összeesküvés vádjával. Közülük tizenegyet halálra ítéltek, tízet ki is végeztek. Álljon itt a nevük, hogy az utókor kegyelettel emlékezhessen rájuk: Ábrahám Árpád torjai római katolikus plébános, dr. Alexandru Fîntînar aradi ügyvéd, báró Huszár József volt földbirtokos, dr. Kónya István kézdivásárhelyi ügyvéd, Lukács István magyarpécskai kereskedo, Orbán István csíktaplocai földmuves, dr. Orbán Károly marosvásárhelyi ügyvéd, Tamás Dezso csíksomlyói tisztviselo, Tamás Imre csíksomlyói tanító és Szoboszlay Aladár.
Az Érmelléken szervezkedo kis csoport perében harmincegy embert ítéltek el államellenes összeesküvésért. Közülük kivégezték dr. Hollós István tanárt és Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészt, 1959-ben pedig Szíjgyártó Domokost. Voltak, akik a szekuritáté kínzásaiba haltak bele: Kertész Gábor és Nagy József. Az o ,,bunük? az volt, hogy egy jogásszal együtt egy memorandumot állítottak össze az ENSZ számá
a az erdélyi magyarság sérelmeirol. Demeter István a Duna-delta egyik kényszermunkatáborában halt meg, Tordai János géplakatos pedig a börtönben. A fogságban elszenvedett kínzások következtében szabadulásuk után nem sokkal meghaltak: Adorján Dezso, Bocz Ádám, Böjthe Sándor, Csatlós Csaba református lelkész, Deák Géza, Grósz József, Kolumbán Bendegúz, Molnár Béla és Nyitrai Sándor. Dr. Csiha Kálmán késobbi református püspök tíz év börtönt kapott, dr. Dobai István nemzetközi jogász életfogytiglant, Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész tizenegy évet, Kacsó Tibor, a fegyveres fölkeléssel is megvádolt csíkszeredai csoport vezetoje huszonöt év kényszermunkát, Mózes Árpád késobbi evangélikus püspök tizennyolc évet, Veress Sándor, a Kis-Küküllo mentén szervezkedok vezetoje húsz évet.
Voltak olyanok is, akik Magyarországra akartak szökni, hogy csatlakozzanak a felkelokhöz. A csíkszentdomokosi Bíró Benjámin, a nagyajtai Kovács János és Moyses Márton, valamint a bibarcfalvi Józsa Csaba - valamennyien a baróti gimnázium tizenhat éves diákjai - 1956. november 9-én akartak átkúszni a zöldhatáron, ám a két nagyajtai fiú eltévedt és lemaradt. Bíró Benjámin és Józsa Csaba azonban átjutott, de már nem tudtak csatlakozni a felkelokhöz. 1957 márciusában letartóztatták oket, és átadták a fiúkat a román hatóságoknak. Súlyos börtönéveket kellett elszenvedniük merész kísérletükért. Nem jártak jobban társaik sem, oket még az átszökési kísérletnél elfogták. Moyses Márton, a székely gyerekhos 1970 elején szabadult ki; az év február 13-án, csatlakozva a prágai Ján Palachhoz és a budapesti Bauer Sándorhoz, benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát a brassói kommunista pártház elott.
A szászrégeni magyar gimnázium diákjai is lelkesedtek a magyar forradalomért. Romantikus, gyermeki naivitásukra jellemzo, hogy Fekete Kéz néven kezdtek szervezkedni. Tevékenységük abból állt, hogy kommunistaellenes jelszavakat írtak a falakra. Fölmerült, hogy szökjenek Magyarországra harcolni, de a szekuritáté kihallgatása után errol letettek. Késobb, amikor a magyar gimnáziumot beolvasztották a román iskolába, tiltakoztak ez ellen, azt követelték, hogy állítsák vissza az összes magyar iskolát. Ha nem teljesítik kéréseiket - fogalmazták meg -, akkor Erdély függetlenségét, netán Magyarországhoz való visszacsatolását követelik. 1960-ban a csoport tagjait letartóztatták, s fegyveres szervezkedésért Ambrus Hedvig egy év, Bara Lajos tizenöt év, Bartis János nyolc év, Bíró Károly hat év, Bedo Gedeon tíz év, Czimbalmos Balázs huszonkét év, Czimbalmos Károly húsz év, Dezso Katalin egy év, Fülöp Ákos tíz év, Fülöp Antal nyolc év, Gáspár Domokos tizenöt év, Hadnagy István nyolc év, Ilyés Alajos tizennyolc év, Keresztes Ignác tizenöt év, Kertész András tizenhat év, Kolcsár Géza tíz év, Kovács Pál tíz év, Páll László tizenhat év, Palotás Árpád huszonhárom év, Papp József tizenkét év, Vass Julianna pedig egy év börtönbüntetést kapott.
A Székely Ifjak Szövetsége Sepsiszentgyörgyön alakult a Székely Mikó Kollégium tagjaiból. Tevékenységük közös kirándulásokban, célba dobásokban, ,,edzésekben? nyilvánult meg, amelyekkel ,,harcra? készítették föl magukat. Még vérszerzodést is kötöttek. A késobbi vádiratban sokat nyomott a latban, hogy 1957. március 15-én titokban megkoszorúzták a sepsiszentgyörgyi ?48-as emlékmuvet, majd ezt a ,,bunt? egy évvel késobb is megismételték. A szekuritáté hamar felgöngyölítette az ,,ügyet?, a bíróság pedig a többi koncepciós perhez hasonlóan rendkívül súlyos börtönbüntetéseket szabott ki: Bordás Attila és Gyertyánosi Csaba tizenkét évet, Gyertyánosi Gábor és Jancsó Csaba tíz évet, Jancsó Sándor nyolc évet, Molnár Béla hat évet, Sándor Csaba hét évet, Szabó Lajos tizenöt évet, Szalai Attila pedig tizennyolc évet kapott. Utóbbi meghalt a börtönben. Ugyancsak sepsiszentgyörgyi csoportosulás volt a Kossuth Kör, amely nyílt vitákat kezdeményezett a társadalmi problémákról. Ez elég volt ahhoz, hogy Csákány Zsigmondot tizenkét év, Eross Jánost tizenöt év, Nagy Lászlót húsz év, Tompa Editet pedig hét év börtönre ítéljék.
Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége volt a legkiterjedtebb erdélyi ötvenhatos szervezkedés. Tagjai foleg középiskolások voltak, de akadt köztük református, unitárius lelkész és római katolikus pap is. Szolidárisak voltak a magyarországi fölkeléssel, legfobb céljuk pedig az erdélyi magyarság jogfosztottsága elleni föllépés volt. Szorgalmasan gyujtötték a székelyföldi falvak panaszait az eroszakos kollektivizálással és más, a hagyományos életformát fölszámolni akaró törekvésekkel kapcsolatban, ápolták a magyar nyelvet, és impozáns, bár illegális megemlékezést tartottak 1957. március 15-én a fehéregyházi turulmadaras emlékmunél.
A román hatalom természetesen lecsapott rájuk, s a következo büntetéseket szabta ki: Aczél Ferenc Károly tizenhét évet, Ady Béla öt évet, Albert Mihály tizennyolc évet, Ambrus János húsz évet, Balázs Géza tizenöt évet, Bálint Mihály tizenöt évet, Balogh-Sipos Mihály húsz évet, Bede István öt évet, Bedo Gábor tizenhárom évet, Bencze József tíz évet, Berecz Gyula hat évet, Bibó László kilenc évet, Biczó János tizenkét évet, Biró Károly tizenöt évet, Bódi János tíz évet, Borcsa Mihály húsz évet, Deák Géza húsz évet, Deák Gyula tizenöt évet, Dobay Szilveszter tizenöt évet, Dudicska Albert tizenkét évet, Erzse Imre húsz évet, Erzse István három évet, Fazekas Sándor tizenkét évet, Ferencz Tibor tizennyolc évet, Fosztó Zoltán tizenöt évet, Gáll Tibor tizenöt évet, Gergyai Mihály tizenkét évet, Hadházi Béla tíz évet, Kajcsa András öt évet, Kajcsa István tizenöt évet, Kántor Gyula tizenöt évet, Kelemen Csongor tizenöt évet, Kelemen Imre tizenöt évet, Korbuj Péter tizenhét évet, Kósa Bálint három évet, Kósa Mihály tizenkét évet, Kovács Ferenc tizenöt évet, Kölönte Tamás tizenöt évet, Krivorik Máté tizenöt évet, Lay Günther tizennyolc évet, Lay György tizennyolc évet, Lay Imre húsz évet, Máthé József hat évet, névrokona, ugyancsak Máthé József tizennyolc évet, Mátyás Erno húsz évet, Nemes József tizennyolc évet, Nyitrai Levente hét évet, Olosz Vilmos kilenc évet, Orbán László húsz évet, Opra Benedek húsz évet, Ördögh Dezso tizennyolc évet, Patakfalvi János tizenkét évet, Préda Imre öt évet, Sebestyén Géza tizenhét évet, Simon Márton tizenöt évet, Simon Gyula tizenöt évet, névrokona, Simon Gyula tizenkét évet, Sós Fitori Sándor tíz évet, Sós Lajos húsz évet, Szabó Dezso tíz évet, Szacsvai György tizenkét évet, Szász Gergely hat évet, Szocs József tizenkét évet, Tana József hat évet, Tiboldi Dénes tizenhat évet, Varga Sándor tizenkét évet kapott.
A megtorlás áldozatává vált az önálló magyar Bolyai Egyetem is, amelynek visszaszerzéséért napjainkban folyik a küzdelem. A kolozsvári intézmény diákjai a magyarországi fölkelés alatt rendszeresen összegyultek, hallgatták és közösen kommentálták a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja híreit. Az egyetlen ,,akcióra? halottak napján, 1956. november 1-jén került sor, amikor a Házsongárdi temetoben virágot és gyertyát helyeztek el Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Apáczai Csere János, Dsida Jeno, Kriza János, Reményik Sándor sírján. Utóbbi sírjánál az idén júniusban elhunyt Bartis Ferenc elszavalta a költo Eredj, ha tudsz címu versét.
A szekuritáté természetesen árgus szemekkel figyelte a megemlékezést, s a fotók alapján letartóztatták az ott jelen lévoket. Késobb más egyetemi hallgatókat is letartóztattak, köztük Páskándi Gézát, a késobb neves költové lett diákot. A vádak között a szeparatizmus is szerepelt, miután a kolozsvári magyar diákság néhány nemzeti és szociális, valamint az egyetemi autonómiára vonatkozó kívánságot is megfogalmazott. A hallgatókat ezért súlyos börtönévekre ítélték. A hallgatókra kiszabott súlyos börtönévek mellett a román hatalom 1959-ben megszüntette az önálló Bolyai Egyetemet, s hozzálátott a Maros Magyar Autonóm Tartomány területének csonkításához, amit néhány évvel késobb Nicolae Ceausescu számolt föl teljesen.
Mindezek ismeretében különösen cinikusak és lelketlenek a Kádár János vezette magyarországi pártküldöttség egyik tagjának, Kállai Gyulának az 1958 februárjában Marosvásárhelyen elmondott szavai, melyek szerint ,,mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlosége a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén?. Mondták ezt a magyarországi kommunisták akkor, amikor Romániában és Erdélyben összesen több mint huszonnyolcezer embert állítottak vérbíróságok elé, s ebbol közel hatezer magyar volt. Sajnos, rögzíteni kell azt is, hogy a magyar vádlottak pereiben a legtöbb ítéletet meghozó marosvásárhelyi bíróságon ezeket a tárgyalásokat egy szabóból hadbíró ornaggyá avanzsált janicsár, bizonyos Macskási Pál vezette.
Az elítéltek Szamosújváron, Jilaván és a Duna-delta különbözo pontjain kezdték meg büntetésük letöltését. A szabadságvesztésre ítélt magyarok közül mintegy hatvanan haltak meg az embertelen kínzások következtében, s csak a fönt ismertetett legnagyobb megtorló perek során mintegy százhúsz vádlottra közel háromezer év börtönt szabott ki a román kommunista diktatúra. Nemzeti ünnepünkön hajtsunk fejet az erdélyi mártírok és hosök emléke elott is!
Ágoston Balázs
Megjelent a Magyar Demokrata 1956 címu, 2006. októberi különszámában