Ezerkilencszázötvenhat: A szentgyörgyi koszorúzástól a román Gulagig

2006. október 21., szombat, Archívum 2003–2007

részletek Gyertyánosi Csaba volt ötvenhatos elítélt visszaemlékezésébol
Gyertyánosi Csaba 1940. november 23-án született Sepsi­szentgyörgyön. A Székely Mikó Kollégium diákjaként egyik szervezoje és tagja volt a Székely Ifjak Társaságának (SZIT). Megannyi hasonló erdélyi gondolathoz híven a SZIT is az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hatására jött létre. A tizenéves diákokból verbuválódó csapat a valamit tenni kéne elhatározástól addig jutott, hogy - tevékenysége csúcsaként és egyetlen mozzanataként - 1957-ben és 1958-ban március 15-én titokban, az est leple alatt koszorút helyezett az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc hoseinek a sepsiszentgyörgyi Erzsébet-parkban álló emlékmuve talapzatára. A SZIT tagjait letartóztatták, a kolozsvári katonai törvényszék pedig súlyos börtönévekre ítélte oket. A két felnott korú ifjú közül Szalai Attila 18, Üto Szabó Lajos 15 éves börtönbüntetést kapott. Az 1932. május 22-én Brassóban született Szalai a sepsiszentgyörgyi textilgyárban volt géplakatos, amikor 1958. március 30-án letartóztatták. 1959 augusztusában halt meg máig tisztázatlan körülmények között a szamosújvári börtönben. Gyertyánosi Csaba 10, testvérbátyja, Gyertyánosi Gábor 12, Bordás Attila 12, Jancsó Csaba Levente 10, Jancsó Sándor 8, Sándor Csaba 7, Molnár Béla pedig 6 éves börtönbüntetést kapott. Egyben valamennyien teljes vagyonelkobzásra is ítéltettek. Gyertyánosi Csaba 1964. június 23-án közkegyelemmel szabadult. 1987-ben Nyugat-Németországba disszidált, családjával együtt azóta is ott él.
Szervezkedés
Elhatároztuk, hogy megpróbálunk tenni valamit. Édesapám akkor önálló kisiparos volt, az o asztalosmuhelyében összegyultünk egypáran Szabó Üto Lajos indítványozására, és elhatároztuk, hogy valamit mi is csinálunk, hátha nálunk is kirobbanna valami olyasmi, mint Magyarországon.
(?) Az elso, alakuló összejövetelen ott volt Szabó (Üto - B. L.) Lajos, ott voltam én és a bátyám, Gyertyánosi Gábor. A legelso öszszejövetelen hárman voltunk, és elhatároztuk, hogy megpróbáljuk mozgósítani a szentgyörgyi ifjúságot, legyenek azok munkások, tanulók, értelmiségiek. Mert abban az idoben az elégedetlenség bizony elég nagy volt bennünk, s a gyulölet a kollektivizálás ellen. Abban az idoben tették tönkre egész Romániában a kisiparosokat. Ebbe a hajóba került édesapám is, akinek azelott egy elég nagy muhelye volt. (?) Az Imre Áron-féle muhelyt azelott tehát édesapám és Oláh Sándor bérelték, ok voltak a fomesterek, huszonhat munkással és segéddel dolgoztak. A kommunisták ezt természetesen felszámolták, késobb édesapám a Mikó utcával szemben, a hajdani régi épületek egyikében bérelt egy muhelyt, de onnan is ki kellett mennie, tehát általános üldöztetésben volt része a családnak. Hárman vagyunk testvérek, Bandika, a legkisebb nem értette, de Gabi, aki egy évvel nagyobb, és én, láttuk, hogy a szüleinket megpróbálják teljesen tönkretenni, s ez valamiféle belso lázadást szított bennünk?
(?) Abban az idoben Gábor, a bátyám asztalos volt, Szabó Lajos a szövogyárban dolgozott, én pedig, a Székely Mikó Kollégiumnak voltam a tanulója, nekem kellett tehát megpróbálnom beszervezni a kollégista társaimat. Megindítottuk a folyamatot, beszéltem Bordás Attilával, Jancsó Csabával, Szász Farkassal, Demeter Szabolccsal, Sándor Csabával, Molnár Bélával, és mindnyájan hajlandóak voltak, hogy valamit csináljunk. Mivel igent mondtak, az édesapám muhelyében összegyultünk: Szabó Lajos, Gyertyánosi Gábor, Gyertyánosi Csaba, az ítéletek csökkeno sorrendjében mondom a neveket, akkor Bordás Attila, Jancsó Csaba, Sándor Csaba, Molnár Béla és Jancsó Sándor. Már azelott voltak ilyen elokészíto gyuléseink, többek között Jancsó Sándornál, aki nem olyan régen halt meg. Mindig azt mondtuk, hogy megyünk Jancsó Sándorhoz, mert Sanyi nem tud ezt-azt, és megyünk megsegíto órára, de közben mi már szervezkedtünk.
Késobb azon is gondolkoztunk, hogy valami fegyvert is kéne szerezni. A fegyverszerzés eléggé gyerekes ötlet volt, elore azt mondtuk, hogy megtámadjuk a rendoröket, elvesszük a fegyvereket? Abban az idoben itt, Árkos mellett volt a fegyverraktár, elmentünk oda, és meglestük, hogy esetleg nem lehetne-e bemenni, hogy fegyvert szerezzünk, de abból nem lett semmi? Csak terepszemlén voltunk, és észrevettük, hogy sok a katona, ezért nem mentünk be. Úgyhogy semmi sem lett a fegyverszerzésbol. Az egyik gyulésen Szabó Lala eloállt a javaslattal, hogy a szervezetnek adjunk nevet, s ezt a nevet már ki is találta, hogy: Székely Ifjak Társasága. S így született meg a SZIT-név. Azt mondta, hogy o megpróbál még másokat is beszervezni. Menet közben beszervezte Szalai Attilát, de mi soha nem találkoztunk Szalai Attilával. Hát a megmozdulásaink nem voltak komoly megmozdulások, csak koszorúztunk.
Koszorúzás
Az elso koszorúzáson hárman voltunk: Jancsó Csaba, Bordás Attila és én? 1957. március 15-én. Megkoszorúztuk Sepsi­szentgyörgyön az 1848/49-es hosök emlékmuvét, és megpróbáltuk elhitetni magunkkal, hogy mégis tettünk valamit. Hát végso fokon ez nem volt olyan nagy dolog, de abban az idoben mégis valami volt. Ez az elso koszorúzás nagyon simán ment, mert senki nem számított arra, hogy abban az idoben valaki is tehet ilyent. Nagyon simán ment: feltettük a koszorút, hazamentünk, s ennyi volt az egész. Este sötétben történt.
A következo esztendoben, 1958-ban elhatároztuk, hogy újra meg fogjuk koszorúzni a hosök emlékmuvét. Jancsó Sándor, Bordás Attila és én. Ekkor még nem szóltunk Jancsó Csabának, nem akartuk ot bekeverni. Úgy határoztunk, hogy a szüleinknek azt mondjuk: Bordás Attilához megyünk tanulni. Nem is volt feltuno senkinek a családban. Jancsó Sanyi is jött az iskolástáskájával, én is jöttem a táskámmal. Attiláéknál egy kicsit beszélgettünk. Ok a Sugás utcában laktak, a mostani Borvíz utcában. A koszorú már elo volt készítve, este volt, körülbelül nyolc, fél kilenc lehetett, és Attila azt mondta egy adott pillanatban a szüleinek, hogy: megyek, és kikísérem a fiúkat. Nem volt feltuno sem az édesapjának, sem az édesanyjának. Ahogy minket kikísér, azt mondja Attila: na most, gyertek, fiúk, gyorsan intézzük el! Te, Sanyi, a biciklivel fogsz körbejárni, és nézed, hogy valaki követ-e, mi pedig Attilával fel­tesszük a koszorút. Jancsó Sanyi biciklivel volt, felült a kerékpárra. Úgy egyeztünk meg, hogy ketten Attilával feltesszük a koszorút. De már gyanakodtunk, volt egy olyan érzésünk, hogy esetleg a szekuritáté leshet is. Késobb kiderült, hogy a szekuritáté valóban figyelt minket, és lesben állt. A tragikus sors is úgy akarta, hogy Bordás Attilának az édesapja, Bordás Bandi bácsi vezetésével pontosan akkor építették a tuzoltómedencét, a vízellátást a színház számára. A fomester éppen az Attila édesapja volt, és megkérték, hogy ,,Bordás elvtárs, vágjanak egypár lyukat az építotelepet körülvevo gyékényfalakon?. De szegény öreg, nem kérdezte, hogy miért, hát senkinek fogalma sem volt arról, hogy mirol van szó. A gyékényfalak mögé bújtak meg a szekusok.
Meg is érkezünk a koszorúval, én hozom az iskolástáskámat, még arra is emlékszem, hogy abban az idoben nagykabátban voltam, mert elég huvös volt március közepén. Attila nem volt nagykabátban, Sanyi sem, de én nagykabátban voltam, még egy olyan jó kemény, régifajta barna posztókabát volt, az volt a divat abban az idoben, az ötvenes években. Mondom: Attila, tedd fel a koszorút, s én alulról nézem, hogy igazítsuk meg. Attila fellépett, hogy feltegye a koszorút, én alul figyeltem, hogy igazítja meg. Abban a pillanatban, amikor o rá volt hajolva a koszorúra, hogy igazítsa meg, hát egy füttyöt hallok, s ez feltuno volt abban az órában. Mert késo volt már, körülbelül olyan kilenc, fél tíz lehetett este, éppen abban az idopontban jöttek a szövogyárból a munkások. S én azzal odakiáltottam: Attila, menekülj! Attila, menekülj! Mert gondoltam, hogy a szekusok követni fognak. Én azzal megiramodtam. Fel akartam rohanni a megyeháza felé a lépcson, de azok is tudták, hogy azt az utat el kell állni. Egy szekus szaladt velem szembe, mindenfelol szaladtak a szekusok. Egyedüli út, amelyik nyíltnak és elég szabadnak mutatkozott, az a sétány volt, amelyik a Lábas Házhoz, a Székely Mikó Kollégium sarka felé vezet. Megiramodtam azon az úton, a szekus utánam. Kiabált, hogy: Stai ca trag, stai ca trag! Állj, mert lövök, állj, mert lövök! Mindenféle nyelven kiabált. Én azért figyeltem hátrafelé, nagyon nehéz volt a szaladás, de azért mégis bírtam az iramot abban az idoben. Eljutottam egészen az útig, a Lábas Ház felé szaladtam. Gondoltam, hogy ott valahol elbújok, vagy felszaladok Eross János tanárunkhoz, aki abban az idoben ott lakott. Gondoltam, felmegyek a tanáromhoz, elmondom neki, hogy mi történt, de meggondoltam magam, János bácsit nem keverem bajba. Beszaladtam a román templom irányába. Menet közben, ahogy átszaladtam volna az úton, elestem, elejtettem a táskámat, amelyik szerencsére úgy csúszott, hogy beesett az árokba, és az utánam szaladó szekus nem vette észre. O is megcsúszott vagy kétszer, mert olyan jeges, goromba ido volt, és nem vette észre, hogy a táskám elmaradt. O azért vett üldözobe engem, mert az egyedüli voltam, akinél táska volt. És azelott röpiratok jelentek meg Sepsiszentgyörgy területén, és o száz százalékig meg volt gyozodve, hogy én röpiratokat szállítok, én vagyok az a tettes, aki a röpiratokat szórja Sepsiszentgyörgy területén. De mi nem foglalkoztunk ilyesmivel, mi röpiratot nem szórtunk.
A román templom abban az idoben még építés alatt állt, a mostani román ortodox katedrális. Annak a pincehelyiségében, az alagsorban akkor még zöldségraktár volt, gondoltam ott valahol meghúzódom, de nem sikerült, mert eléggé nyílt terep volt, s a másik már szaladt utánam. Szerencsére olyan nagy elonyöm volt a szekussal szemben, hogy ott egy kerítés volt, majd utána valami pajták voltak, tyúkketrecek, s én szépen átugrottam a kerítésen, s meghúzódtam a tyúkketrecek mögött, és vártam, hogy mi történik. Azt hiszem, el sem kell mondanom, hogy amikor kiáltják utánad, hogy állj, mert lövök! Ahogy akkor ismertük a Szekuritátét, ezek nem kegyelmeztek volna. Meghúzódtam, a szekus bejött az udvarra, figyelozött, s nézelodött, de szerencsémre nem vett észre és nem talált meg engemet. (?)
Hazamentem, a nagykabátom csupa sár, mocsok volt, a szüleimnek azonnal feltunt, hogy nézek ki, nyakig sárosan. Kérdezték: Csaba, mi történt veled? Édesanyám és édesapám is ott volt, mondom nekik: Megkergettek a szekusok. Feltettünk egy koszorút, ez illegális dolog, lehetséges, hogy az éjjel le fognak tartóztatni. Mit csináljak? Hát édesapám nagyon-nagyon félénk ember volt, nyugodjék csendesen, o kezdett jajgatni, édesanyám pedig sírni? Mi lesz, hogy lesz, merre lesz? Hát, mondtam, várnunk kell? S akkor röviden elmondtam nekik, hogy mirol is van szó. Hogy tulajdonképpen létezik egy ilyen szervezet, egy titkos szervezet, amelyiknek én is tagja vagyok, miként többen. Neveket nem mondtam nekik, csak annyit: több mint valószínu, hogy az éjjel le fognak tartóztatni. Azt mondták: feküdjél le, most várunk. Természetesen nem tudtak elaludni. Éjjel úgy fél ketto felé, valamivel egy óra után: bumm, bumm, bumm!? valaki veri az ablakot. Nagyon-nagyon hangosan, agresszíven. Hát két szekus volt. Az egyik Szabó Lajos volt, a szekus Szabó Lajos, a másik, azt hiszem, valamilyen Székely nevezetu, a testvére futballista volt. Elég erélyesen jelentek meg: Gyertyánosi Csabát keressük! Név szerint szólítottak. Mondom: én vagyok. Azt mondja Szabó Lajos édesapámnak: velünk jön a fia, egy kicsit elvisszük a Szekuritátéra, de ne búsuljon, holnap reggel visszaeresztjük. Édesanyám azt kérdi: hogy öltözzön fel a fiú? Nem kell erosen felöltözzön, azt mondja, úgyis vissza fog jönni. De azért én csak felöltöztem. Amikor a kapuhoz kivittek, közrefogtak, s Szabó Lajos azt mondja: mit csináltál, te gazember?! Itt ebben a helyben agyonütlek!? S erre azt mondja a másik szekus: ilyent ne csinálj, Laji, még nem tudjuk, hogy mi lesz a gyermekekkel, egyszer be kell vigyük a szekuritátéra.
Letartóztatás
Valóban bevittek a szekuritátéra. Nem bántak embertelenül, nem is csináltak semmit, azt mondták, hogy várjak. Betettek egy szobába. Késobb megtudtam, hogy Attila és Jancsó Sanyi már le van tartóztatva. Mi történt? Bordás Attilával az történt, és ezért nincs is amiért haragudni rá, mert o nem tehetett a történtekrol, o tehetetlen volt. Szóval, az történt Bordás Attilával, hogy o le akart szökni az emlékmurol, és o is megpróbálkozott elmenekülni, mint én, de én hamarább kezdtem szaladni, s mire o is eliramodott volna, a szekusok már elég szukre összevonták a gyurut, mert láttam, hogy minden irányból jöttek: az építotelep gyékényfalán vágott lyukon keresztül, a fák mögül, a megyeházától, mindenünnen! És olyan szuk lett a kör, hogy Attilának már semmilyen esélye nem volt elmenekülni. Késobb mesélte el, hogy megkucorodott egy fa mögé. Pechére abban az idoben ahhoz, hogy a füvet védjék, ilyen félmagasan egy szál szúrós drótot húztak körös-körül, hogy az emberek ne menjenek rá a gyepre, s az egyik szekus nagy buzgalmában keresztülbucskázott a drótkerítésen. A szekusok villanylámpával rohangáltak utánunk, s ennek a szekusnak kirepült a lámpa a kezébol, s milyen a sors iróniája, az pont úgy repült, hogy Attilával szembevilágított. Amikor a szekus ment a villanylámpa után, hát kit lát: egy ember meg van húzódva a fa mögött. Azonnal letartóztatta. Olyan peches volt szegény Bordás. S természetesen ok már tudták, hogy három személy volt. Látták, hogy Jancsó Sanyi a biciklivel köröz, ot is üldözobe vették, engem is üldözobe vettek, Attilát el­fogták, nem volt mit tennie, meg kellett mondania, ki volt a másik két személy. És ezáltal bekerült Jancsó Sanyi is, és én is, úgyhogy ezért mondták név szerint, hogy Gyertyánosi Csabát keresik.
Azt az éjszakát a szekuritátén töltöttük, és nem tudtuk, hogy mi lesz velünk. És most utólag az az érzésem, hogy akkor nem is vettek komolyan minket. Hiszen tudták, hogy ez inkább olyan gyermekügy. Abban az idoben még autonómia volt, ugye, a Magyar Autonóm Tartomány, és gyanítom, hogy feltelefonáltak a központhoz, Marosvásárhelyre, azok pedig azt mondták, hogy: hozzátok fel a gyerekeket. S minket másnap reggel összecsomagoltak. Minket tizenötödikén éjjel, Jancsó Csabát tizenhatodikán letartóztatták, és mind a négyünket összecsomagoltak.
Kihallgatás
Nem is volt olyan komoly az ügy, és az elején még Marosvásárhelyen sem vettek annyira komolyan. Tudták, hogy ez olyan gyerekdolog, inkább úgy vették? Tizenhét évesek voltunk, s a szekusok is tudták, hogy ilyen még létezett, és még ezután is fog létezni. A kihallgatásokon azzal próbálkoztak, hogy nincs-e felnott közöttünk. De mi nem is tudtunk felnottrol. Szabó Üto Lajos volt az egyedüli nagykorú, a többiek mind kiskorúak voltunk. A bátyám is kiskorú volt, tizennyolc éves, talán egy kicsivel idosebb, úgyhogy róluk kettojükrol mondhatjuk, hogy nagy­korúak voltak. S már a kezdet kezdetén a szekuritátén mindent megpróbáltak, hogy az egész ügybe egy felnottet bevonjanak, s ezáltal komoly szervezetté tudják nyilvánítani az egész ügyet. Mi pedig, az elso négy, egyáltalán nem vallottunk úgy, hogy van közöttünk felnott is. Semmi. Nem is tudtak a többi tagról. Mi azt mondtuk, hogy csak négyen voltunk, csak ennyien vagyunk, az iskolában tanították a negyvennyolcas forradalmat, nem tudtuk, hogy meg lehet-e koszorúzni a muemléket. Ezt mondta Csaba, ezt mondta Attila is, Sanyi is. Nagyon sajnáljuk az egész ügyet?
Nem is gyanították, hogy ez egy szervezet. Errefel, amikor Szentgyörgy lakossága és többek között Üto Szabó Lajos megtudta, hogy minket letartóztattak, Lajos néhány nap múlva, 17-én vagy 18-án mozgósított még egypár embert, többek között egy Bitai nevezetu fiatalembert, és újra feltettek az 1848-as emlékmure egy koszorút. Készítettek egy új koszorút, írtak egy fenyegeto levelet. (?) A levélben az volt: a szentgyörgyi ifjak nevében, amennyiben nem engeditek sza­badon ezeket és ezeket a személyeket, így és így lesz... Akkor letartóztatták Szabó Lajost, a bátyámat, Gyertyánosi Gábort, Molnár Bélát, Sándor Csabát és két lányt, akiket nem ismertem, de tudom, hogy a szövogyárban dolgoztak, azt hi­szem, az egyiket Évinek, a másikat Oláh Annának hívták. Letartóztatták Szász Farkast is, Demeter Szabolcsot is, és mivel azelott Szász Jánosnak az édesapja észrevette, hogy itt valami szervezkedés van, Jancsit átvitte Nagyenyedre. Nagyon sokan azt mondják, hogy Szász János áruló volt. O tehetetlen volt. O is benne volt bizonyos mértékig a szervezetben, de én nem tartom ot árulónak, hanem az o édesapjának logikusabb gondolkodása volt, mint a többinek. Egyszeruen Jancsit átküldte Nagyenyedre tanulni, és ezáltal a kapcsolat megszakadt közöttünk. Oneki nem is lett semmi baja.
Tehát letartóztatták ezeket is, és megint próbáltak felnottet találni. Hát felnott nem volt, de volt egy fenyegeto levél, amivel megteremtették a kapcsolatot, miszerint ez tulajdonképpen egy szervezet. És szegény Lajos, mivel úgy látszik, gyengébb karakter volt, jobban elhitte, amit a szekusok mondtak, szép szóval és cigarettával addig mondták, hogy: hogy is volt, Lajika, az a szervezés? Aztán Lajika elmondta nekik, hogy: volt egy nevünk, s volt Szalai Attila. És a szekusoknak ez kellett, hogy megjelenjen Szalai Attila, aki amúgy is a feketelistán volt, szegény Attila? O a családi származásánál fogva volt fekete bárány. Ot nemigen ismertük, mert a tárgyaláson láttuk legeloször. O is nagyon gyulölte a kommunista rendszert. A szekusok elmentek Szalai Attilához, és ráadásul megtudták, hogy Attilának még pisztolya is van. Attila észrevette, hogy baj van, a pisztolyt beledobta a kútba, úgyhogy amikor ot letartóztatták, nem volt pisztoly, de addig pofozták, s addig ütötték a szekuritátén, amíg bevallotta, hogy a kútba dobta a pisztolyt. A vizet kiszívatták, a pisztolyt megkapták, s el­készítették a fekete dossziénak az elso lapját: Organizatie subversiva contra regimului. Tehát egy olyan fegyveres szervezetbe soroltak minket be, amely a legveszedelmesebb volt. A fegy­ver egy régi pisztoly volt. Biztos, hogy valakik beszélhettek, mert minket már a végén fekete dossziéval tárgyaltak tovább, ami azt jelentette, hogy a legveszedelmesebb szervezet vagyunk. Tehát tulajdonképpen minket fegyveres szervezetnek nyilvánítottak, mert minden, ami egy szervezethez szükséges volt, nekünk megvolt, s minden szépen el volt mondva a szekusoknak? A pisztoly is el volt mondva, az is, hogy nevünk van, az is, hogy kik voltak benne? A két lány is ott volt. (...)
Amikor Vásárhelyen megkezdodtek a kihallgatások, már nem bántak velünk kesztyus kézzel. A kihallgatásokat hol reggel, hol délben, hol éjjel tartották, szóval, összevissza keverték, soha nem tudtad, hogy mikor visznek, és mikor hoznak ki, állandóan stressz alatt voltál. Úgy is volt, hogy órák hosszat tartottak, és jóformán nem írtunk semmit, csak mind próbáltak ilyen-olyan irányba terelgetni. Valósággal a szájunkba adták a szót, hogy csak azt kellett mondjuk, hogy igen, hogy nem, igen, nem. Hogy Eross János (a Székely Mikó Kollégium egykori tanára - B. L.) benne volt, vagy a másik benne volt, vagy az embereket kellett vádolni, mert mindenáron arra mentek, hogy a szervezetet egy jó kemény, stabil szervezetté gyúrják össze. De ez nem sikerült nekik, és mivel nem sikerült elég vallomást szerezni a lá­nyok ellen, oket szabadon engedték. Szabadon engedték Szász Farkast is, szabadon engedték Demeter Szabolcsot is, sajnos, már egyik sem él, Magyarországon haltak meg. S akkor így maradtunk mi tulajdonképpen, akik a ,,fo bunösök? voltunk: Szalai Attila, Üto Szabó Lajos, Gyertyánosi Gábor, Gyertyánosi Csaba, Bordás Attila, Jancsó Csaba, Jancsó Sándor, Molnár Béla és Sándor Csaba. Mi kerültünk a törvényszék elé, a többiek nem. (?)
Tárgyalás
Édesanyámékat már azelott elég szigorúan vették, de a tárgyalásra bejöhettek. A tárgyaláson nagyon-nagyon szigorúan bántak velünk. Úgy kezeltek, mint egy olyan titkos fegyveres szervezetet, amelyik ártana az akkori, kommunis­ta rendszernek. A bírónk egy hírhedt gazember, egy Macskási (Macskási Pál, a kolozsvári katonai törvényszék bírája - B. L.) nevezetu volt, egy ezredes. A marosvásárhelyi katonai törvényszéken ítélt el ez a hírhedt gazember. Mi kezdtünk nevetni, mert az ügyész mindegyikünkre halált, illetve életfogytiglant kért. De úgy kiabált, hogy: ítéljék halálra s életfogytiglanra! Mi csak néztünk: minket?! Mint a gyermekek: minket?! Hát mi nem csináltunk semmit! Összenéztünk: hát miért akarnak minket halálra ítélni?! Mi nem voltunk olyan rossz emberek! A vége az lett, hogy nem ítéltek halálra, de elkezdték osztani jó keményen az éveket. Tizennyolc év, tizenöt év, tizenketto, tíz, nyolc, hat és öt, így nyomták az éveket. Szalait tizennyolc évre ítélték? És teljesen elkobozták minden vagyonunkat, még a gatyámat is elvették, édesanyámék vissza kellett valamiket vásároljanak, de hát mink volt abban az idoben? Másnak sem volt, nekünk sem volt? De az utolsó gatyát is elvették. (?)
A jilavai erodbörtönben
S akkor Marosvásárhelyrol kezdtek elosztani. Mivel mi kiskorúak voltunk, minket elvittek Nagyaknára, a kiskorúak börtönébe. Ott is elég nehéz körülmények között voltunk, de a másokkal szemben volt egy elonyünk, hogy csomagot kaphattunk, és ezáltal valamicskével jobb volt a sorsunk, mint másoknak. Amikor betöltöttük a tizennyolc évet, elmozdítottak a nagykorúak börtöne felé, a nagykorú világba. A kiskorúak börtönében még gyujtöttem cigarettát, ilyesmiket. Amikor Marosvásárhelyrol vittek le Jilavára, itt hoztak el, Szentgyörgyön keresztül, vonattal. Vérrel, a saját vérünkkel egy rongyra üzenetet írtunk a szüleinknek, s kidobtuk az ablakrácsokon. Egy ember megtalálta, s elvitte a szüleinkhez. Azt akartuk tudatni a szüleinkkel, hogy visznek Jilavára.
Megérkeztünk Jilavára, amely katasztrofálisan nehéz börtön!? Az egyik legnehezebb börtön egész Romániában. Foleg a tizenhármas erod? micsoda falak? micsoda környezet? Bedobtak egy váróterembe, mint az orvosoknál. A váróterem olyan gyönyöruen ki volt díszítve, mint az Ördög szigetén a franciáknál azokkal a hatalmas láncokkal, golyókkal, mindennel, s ezeknek nem is a modern formájával, hanem a primitív változatával. Volt egy faláda, amikor felnyitottuk a tetejét, hát mit látunk? Hatalmas láncokat, hatalmas vasgolyókkal, mint a középkorban. (?)
Vécé, ilyesmi nem létezett, sem víz. A vizet vedrekben adták be, mint az állatoknak. Vécé helyett hatalmas csebrek, chiblák (cseberszeru faedények - B. L.) voltak, abba végeztük a dolgunkat, s ezeket a csebreket mindennap ki kellett vigyük. Borzasztó büdösség volt a cellákban, mert semmilyen szelloztetés nem volt. Állati körülmények között voltunk, sot, azt még az állatok is megsokallták volna. (...)
(folytatjuk)
Benko Levente
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép