Ezerkilencszázötvenhat: A kor pirosabbik arcán

2006. október 21., szombat, Archívum 2003–2007

Közben Magyarországon felpörögtek az események. Kezdodött október 6-ával, amikor újratemették a koncepciós per áldozatait, Rajk Lászlót és társait. Én az Apollóban hallgattam a temetésen elhangzott beszédeket. A párt részérol Apró Antal beszélt. Undorító volt, ahogy fogadkozott. Késobb nem találkoztam leírva, hogy o beszélt, de én akkor megjegyeztem ezt a nevet magamnak, amit nem is volt nehéz, mert nemsokára újra találkoztam vele mint jeles köpenyegforgató nevével.
Október 22-én a muegyetemi hallgatók másnapra tömegtüntetést határoztak el. Ugyancsak ezen a napon ülésezett a Petofi Kör vezetosége is, ahol megjelentek az egyetemisták, és felszólították azt, hogy másnap tartsanak velük a tüntetésen. Még akkor éjjel az egyetemisták teleszórták röplapokkal a városközpontot. A hatalom betiltotta a tüntetést. A Petofi Kör vezetosége az egyetemistákkal küldöttséget menesztett a pártbizottsághoz, hogy oldja fel a tüntetés tiltalmát, és helyezzék vissza Nagy Imrét miniszterelnöknek. A hatalom (Gero Erno, Apró Antal, Táncos Gábor, Piros belügyminiszter) a tünteto tömegbe lövetett, és ezzel elszabadult a pokol. Ekkor visszavették a pártba, bevitték a parlamentbe. Kezdetben még az o nevében hirdették ki az ostromállapotot, de aztán o is szembefordult a szovjetekkel, miközben annak vezetoi - Hruscsov, Malenkov, Mikoján, Szuszlov - lázasan tárgyaltak Kínával és Titóval, elokészítve Magyarország lerohanását.
Mi, diákok ezeket az eseményeket a nemrég kapott fotéri klubban hallgattuk, igazán szurkolók és besúgók együtt. Lázban égett az egész város. Persze, a hatalom is nagy eroket küldött az egyetemi központokba. Nálunk, Marosvásárhelyen s foleg az egyetem körül sok idegen arc jelent meg. Évtizedek múlva hallottam itt, Háromszéken, hogy Sepsiszentgyörgyrol is mozgósították az egész párt- és szekuapparátust Marosvásárhelyre. Mi, diákok, mai szemmel is nézve az akkori eseményeket, elég fegyelmezettek voltunk, mintha megéreztük volna, hogy ennek következményei lesznek. Orséget szerveztünk a saját sorainkból, amely mind az egyetemet, mind a bentlakásokat orizte. Már nem tudom, kinek a kezdeményezésére, a borgyógyászati eloadóteremben évfolyamgyulésünk volt, ahol mindenki vért ajánlott fel a magyarországi sebesültek számára.
A halottak napján sem volt tömeges zarándoklat a református temetoben, a Bolyaiak sírjánál, mert az óvatosabbak - köztük én is - igyekeztek a társaságot egy nagyobb koszorúzási ünneprol lebeszélni. Kevesen mentek el, hogy hányan és kik, nem tudom, mert én nem voltam szerencsémre ott. Máskülönben ezt is az én nyakamba varrták volna, mint a székely himnusz éneklését.
Visszatérve az eseményekhez, valamikor november 2-a táján a 2. belgyógyászati eloadóteremben megjelent Puskás prorektor néhány ismeretlen elvtárs kíséretében, és rögtönzött eloadást tartottak arról, hogyan kell viselkedni. Válaszul mi is azt kértük, hogy ne kísérgessenek az ismeretlen egyének, és foleg ne provokáljanak. Kelemen Marika és Frenkó András konkrét eseteket mondtak el. Puskás professzor is beszélni kezdett, de a diákoknak igen nem tetszo dolgokat mondhatott, mert egyre többen köhögni kezdtünk, és a végén mindenki köhögött.
Puskás professzor olyan vörös lett, mint a rák, és az elvtársakkal együtt elhagyta a termet. Hermann, az eloadó tanárunk sem korholó, sem dicséro szavakat nem szólt, szenvtelenül, mintha mi sem történt volna, folytatta az eloadását.
Az eloadás után az egyetem központi épületébe kellett felmennünk valamilyen más eloadásra. S mert az elvtársak utasítása az volt, hogy nem szabad csoportosan járnunk, valamelyik elkezdte, hát hogyha ezt nem szabad, akkor menjünk libasorban. Így is tettünk, minden diák között volt vagy két-három méter távolság, úgyhogy az eleje már az egyetem környékén járt, és a vége csak akkor indult el. Az egyetemhez vezeto utca persze most is tele volt szekussal, és ezt a libasort egyfajta tüntetésnek vették a magyar forradalom mellett. Nyilván, az is volt, amit a magunk módján ilyen ,,ártatlan formában? nyilvánítottunk ki. A vége talán még fel sem ért az egyetemre, amikor a diákvezéreket, az évfolyam IMSZ-bizottságát és az egyetem IMSZ-bizottságának negyedéves tagjait, köztük engem is, egyenest a rektori hivatal gyuléstermébe tereltek be.
A kicsi rektor, Andrásofszky Tibor - mert, valószínu, meginogni látta a rektori székét - halálsápadtan, reszketve szidta a társaságot, majd az évfolyam IMSZ-titkárának, Nagy Lászlónak - akkor még az volt, szentgyörgyi orvos korában csak Vasilének engedte szólítani magát, és a köpenye zsebére is az volt felírva - nekiszegezte a kérdést: Mondja, Nagy elvtárs, mi ez, ha nem provokáció?
Vaszi - akkor még László - ugyanolyan sápadtan és reszketve állott ott, mint a rektorunk, éppen csak hogy nem vérzett el alul sárgán, s nem szólt egy szót sem. Pechemre én éppen mellette álltam, és nem tagadom, magamban kuncogtam a történteken, és hogy segítsek rajta, félszájjal neki súgva, félszájjal a rektornak felelve, halkan ezt mondtam: gyerekség.
Na, de a kis rektornak sem kellett több. Szinte habzott a szája, ahogy ordította: ,,Takarodjon ki. Nem szégyelli magát? Egész végig pofátlanul vigyorog, s most még súg!?
Én szedtem a sátorfámat, és kipárologtam, és ezzel megkezdodött rossz pontjaimnak a gyujtése, ami aztán az elkövetkezo három évre annyira felgyult, hogy egyes elvtársak szerint már nem maradhatott megtorolatlanul, és mint késobb látni fogjuk, úgy tettek, ahogy elgondolták.
Addig azonban van még három év, ne vágjunk a dolgok elébe, menjünk csak vissza a rektori tanácsterembe, illetve a folyosóra, mert hamar kinn találtam magam.
Hogy mennyire gyulölt a rektor, azt a következo év júniusában megint megtapasztaltam, amikor megint valamiért a színe elé kellett járulnom, és a rekkeno melegben csak fehér ingben mentem, zakó nélkül. Ekkor megint kizavart, mondván, hogy a rektor elott zakó nélkül megjelenni illetlenség. (Azóta ezt is tudom!)
Ezen a gyulöleten nem is csodálkozom, mert november 4-én, azaz a magyar forradalom szovjet csapatok általi vérbe fojtásának napján megint rossz hírek futottak be rólam.
Az történt, hogy én november 3-án hazamentem Ernyébe - mikor tehettem, hét végén a Gero bátyám biciklijével hazakarikáztam ezt-azt segíteni -, és másnap reggel mentem vissza Vásárhelyre. A falu végén defektet kaptam, és ezt javítani bementem a cukorrépa-átvevo mérlegházhoz. Ott mondta Szakács Dénes bácsi - akinek otthon volt rádiója -, hogy a szovjet csapatok megtámadták Budapestet.
Ebédre értem vissza az Apollóba. Az éppen ebédjüket fogyasztó diákok arcáról fájdalom és kétségbeesés tükrözodött. Sokan szavakban is hangot adtak ennek. Így annál az asztalnál is, amelyiknél én ebédeltem, egy Bauer nevu szatmári fiú úgy szidta a szovjet rendszert, mint a bokrot. Nem is lett volna baj, tolem szidhatta volna, de a négyszemélyes diétás asztalnál velünk ült egy K. M. névre hallgató nagyváradi ötödéves - nálunk vagy tíz évvel öregebb - munkásfakultásról jött (küldött?) asszonyság is. (Remélem, eddig már a gyehenna tüzének lángjai égetik a piszkos besúgót.) Valószínu, már másnap leadta jelentését, de az is lehet, hogy késobb, mert Bauer helyett az én nevemet diktálta fel. Három év múlva, amikor exmatrikultáltak, ezt is a fejemre olvasták. Onnan tudom ezt, hogy az udvarhelyi káderes - aki, azt hiszem, sajnált engem - Demeter elvtárs bepillantást engedett a dossziémba. Többek között ilyen mondat volt leírva, hogy ,,a kollektív gazdaság leszegényíti az embereket, példa erre a szüleim esete, mióta bekényszerítették oket a kollektív gazdaságba, semmijük nincsen?.
Hiába bizonygattam akkor, hogy: ,,Demeter elvtárs, én ezt nem mondhattam, hiszen az én szüleim még ma sem kollektívtagok?, a tényeken már nem változtatott ez az ,,apróság?.
Aztán még szaporítottam buneim lajstromát, amikor úgy november közepén összehívták az egyetem diákvezetoit a tartományi pártbizottsághoz - a hajdani Hangya-székházba -, amelyen részt vettek: Fazekas János elvtárs, a Központi Bizottság tagja Bukarestbol, Süto András és Kovács György marosvásárhelyi írók, Csupor Lajos megyei párttitkár, Bugyi Pál megyei néptanácselnök, Andrásovszky Tibor rektor és még sokan mások. Az írókat, valószínu, azért hívták, hogy kioktassanak arról, hogy nem is olyan könnyu dolog diáklapot csinálni a párt akarata nélkül. Kovács György akkor a pártnak erosen elkötelezett írója volt, megtagadva fiatalkori indulását, ekkor már olyan könyveket írt, mint a Foggal és körömmel, a Világ fénylo reménye (Sztálint dicsoíto könyv), amelyekkel teljesen a kommunisták berendezkedését támogatta. Késobb az Ozsdola leánya címu könyvében a háromszéki munkaszolgálatos katonaszökevényeket, Pusztait, Dézsit mint közönséges banditákat mutatja be. Lehet, nem ok voltak azok a székely legények, akikrol a szerénység és a példamutatás szobrát lehetett megmintázni, de az még nem jogosíthatta fel a helyi és központi hatóságokat, hogy a Zsil-völgyi szénbányába vigyék oket katonáskodás helyett, ahol mindennapos volt a bányaszerencsétlenség. Miután megszöktek, nagy erokkel addig üldözték oket, mint a vadállatokat, amíg szerre kilotték oket, a csíki Jegessel együtt.
Itt már láthattuk volna, hogy november 4-vel minden elbukott, de miként sokan Pesten sem, így mi sem akartuk ezt tudomásul venni, és megint kipakoltunk, akárcsak a már említett IMSZ vezetoségi gyulésen. Én megint elmondtam, hogy a diákok nyomorognak, rosszak a tanulási feltételek, a bentlakások, az étel stb. Továbbmenve beszéltem a falusiak nyomorgatásáról, a beadásokról, a nagy adókról. Hol nyugodtan, hol ingerülten hallgatták a szövegeléseinket, és az ígéretekben sem szukölködtek. Persze, amikor Veress Árpád megkérdezte, hogy az ígéretek betartására mi a garancia, akkor nagyon dühbe gurultak, és igen hangosan adták tudtunkra, hogy a Párt ígéretét nem lehet megkérdojelezni.
Bugyi elvtárs másnap ki is ment Ernyébe a szüleimhez meggyozodni, hogy mi a helyzet, és azt hiszem, csak a mellbevero nagy szegénység gyozte meg, hogy igazam van, és nem zárattak azonnal be. Egyébként azt olvastam késobb Beke Györgytol, hogy mind o, mind Csupor Lajos ragaszkodtak a nevük magyaros írásához, és a magyarokkal mindig magyarul beszéltek, még a románok jelenlé­tében is. Ez akkor óriási dolognak számított! Bár késobb is ilyen vezetoink lettek volna.
Amikor e sorokat írom, már sok - tizenöt-húsz évre elítélt - ember megírt visszaemlékezését olvasva, ötven év után is szívdobogást kapok, és arra gondolok, hogy valakik engem is fogtak, mint a víz fölötti pallón átmeno kislányt az angyal, mert ezek az elítéltek sem csináltak többet, mint én vagy mi, és mégis sok év börtönbüntetésre ítélték oket. Pedig fiatal szívvel csak az igazságot kerestük, csak együtt éreztünk a pesti diákokkal és a gyulölt szovjet rendszer ellen bátran harcoló magyar testvéreinkkel.
Ezek a perek nem rögtön ?56-ban kezdodtek, hanem csak Kádár János romániai látogatása után, és nem nálunk, hanem Kolozsvárott, valószínu, már akkor az egyetemek egyesítését készítették elo.
Késobb más városokban is sok diákot, tanárt és lelkészeket hosszú börtönbüntetésre ítéltek Brassóban, Sepsiszentgyörgyön, Csík­szeredában, sot, az ún. Szoboszlay-perben halálos ítéleteket is hoztak. Sok szimpatizáló román egyetemistát is elítéltek.
Dr. Nagy Lajos
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép