
Vitályos Béla fehérlova
Vitályos Béla bátyánk 94 esztendos, párja és hitestársa, az étfalvi Kövér családból feleségül Fotosra hozott Róza néni 90 éves. Isten éltesse és tartsa meg oket - mondjuk a családi házban házasságuk 70. évfordulóján, amely 1936 karácsonyán, éppen december 26-án esett meg, s amint Róza néni mondja, ekkor hozták ot ebbe a kicsi faluba, és vezették be egy nagy üres házba, aminek a fundamentumából néhány ko még megmaradt.
Amikor a fotosi fenyofás portára beléptem, elso nekifutamodásra Béla bácsival szándékoztam diskurálni a réges-régi idokrol, de aztán kiderült, hogy o csak egy fehér lóra emlékszik teljes tisztasággal. Bár emlékezetünk 1940 körül bolyong, nem tudni, hogy a Horthy Miklós fehér lováról van-e szó, vagy a sajátjáról, de aztán elokerül a régi kép, s ez kitisztítja az emlékezetet, Béla bátyánk nem fehérre, hanem egy fekete paripára tette fel a nyereg alá a kockás pokrócot. Hatvanhat évvel ezelott úgy üli meg a lovat, ahogyan derék és délceg fiatal férfiak szokták. Vitályos Béla akkor már két éve nos volt.
Ez a fehér ló aztán meghatározza beszélgetésünk további menetét, mert percek alatt Béla bácsi köré kerekedik a nagy család, s néha Róza néni veszi át a szót, aki tisztán és szépen emlékezik, különösen a hosszú élet és házasság emlékezetre méltó csomópontjaira, márpedig a magyarok bejövetele ilyen. Ezt az idos magyar emberek mindannyian tudják, de 1945, az újabb hatalomváltás után nem volt tanácsos ezzel az életre szóló élménnyel dicsekedni, mert könnyen megütötte az ember a bokáját.
További beszélgetésünk úgy alakul, hogy a múlt idobol élesen elovillanó fénynyalábokat, a régi idok homályából eloderengo emlékeket Katalin és Jolán leányuk, Dani fiúk, vejük, Szabó Lajos és Lupuj József egészíti ki, akik közé azok a fotosi történetek is leszivárogtak, amelyeket személyesen nem éltek meg, de a szülok, szomszédok annyiszor szóltak errol, hogy mostanra a saját emlékeikként kezelik.
Róza néni a kályha mellett hallgató férje-ura közelébol egy szuszra mondja-meséli a magyarok bejövetelét. Fotoson hármójuknak volt magyar ruhája. Nagy készülodésben voltak, messzire, Szemerjára jártak az ottani rokonokhoz ünnepi magyar ruhát csináltatni. Román világ volt még, de Angyaloson valakinek rádiója is volt, s a hírek sebesen szálltak: magyar világ lesz! Útban Szemerja felé a csendorök megmotozták a járókeloket, s ha azt a három színt együtt találták, a fehér karmazsint, amibol a szoknya készült, a zöld selymet, amibol a kötényt varrták s a piros bársonyt, amibol a mellényt szabták, abból nagy baj lett volna. Azért ahány szín volt, annyiszor fordultak. A szemerjai varrónok éjjel varrtak, titokban. Róza néni úgy emlékszik, hogy amire a magyarok ideértek, abban a muhelyben nyolc ruha készült el.
Béla bácsi helyett, aki csak a fehér lóra emlékezik, Szabó Lajos nyitja meg az emlékezés csatornáit. O 1940-ben nyolcéves legényke volt. Úgy emlékszik mindenre, mintha ma történt volna, s el tudja mondani azokat az eseményeket is, amelyeken nem volt jelen, de késobb annyiszor hallotta az emberektol, hogy most saját emlékei közé sorolhatja.
A fotosmartonosiak a gidófalviakkal együtt a koröspataki elágazásnál várták a magyarokat. Díszkapuval, lovas, szekeres fogadtatással, kokárdákkal, amelyeket olyan lázban varrtak, mint oseik a szabadságharc idején. A lányokat a gépjármuvekre hívták a katonák, s úgy éljeneztek az emberek, hogy vitték el a helyet. Róza néni és a fotosi asszonytársai a bejövetel elott éjjel is sütötték a kürtoskalácsot, s amikor a nagy esemény bekövetkezett, egy hatalmas ruháskosár cukorzománcos, szimbolikusan is édes kalácshalommal vonultak ki.
Egy virágcsokor volt, örömmámor volt az egész menet.
Most legalább szólhatunk róla.
Aztán az a négy esztendo, ami ezt követte, gyorsan, de milyen gyorsan elszáll!
Cséplogép-garnitúrájuk is volt, gozkazán, cséploszekrény, herefejto, szalmahordó, minden.
Errol a gyarapodásról most nem szólunk.
Úgy saccolom, hogy az életük és sorsuk alakulásának másik markáns csomópontja az ,,orosz bejövetel” lesz.
Nem az. És nem is az, amikor a románok másodszor is kézhez vettek bennünket. Ez szinte észrevétlen következett be.
Második stáció: a kommunista hatalomátvétel.
A fotosi Vitályos família életében a nagy visszahökkenést a kommunista hatalomátvétel okozta.
Kuláklistára kerültek. Legnagyobb lányukat, Erzsikét - Isten nyugtassa - mint osztályellenséget kirakták az iskolából. Ha a gyermekek a buszra felültek, leszállították oket. Katika mondja, hogy o még pionír sem lehetett, pedig hogy készült erre. Jolán dacosabb volt, ot, amikor valamennyire változtak a körülmények, befogadták volna, de akkor már nem kellett. A kerítésre egyre-másra ráfestették az osztályharcos lózungot: ,,Itt kulák lakik, ne higgy neki!” A lányok folyton lemosták, de a faluban szekerekkel kóricáló ,,eltársak” újra megjelentek, ordibáltak és festettek. Amikor a zsalugátert kinyitottam - jegyzi meg Szabó Lajos -, akkor arrébb kotródtak, s eliszkoltak. Különösen egy angyalosi atyafit foglaltak emlékezetük rámái közé, aki az ,,élcsapat” élén különösen aktív volt.
A kulákságos idok szörnyu emlékként égtek be a nagy család emlékezetébe, amelyet a beszolgáltatásokkal, a cséplogép ide-oda rendelésével, a vámgabona elvételével tönkretettek és megaláztak.
Arra figyelek fel, hogy 1959-ben, amikor a párt jelentette: a kulákságot felszámolták, a kollektív gazdaság Vitályos Béla bácsinak és családjának megváltás volt.
Jó erre a mozzanatra felfigyelnünk, mert sok esetben a számunkra érthetetlen nosztalgiázás egyik forrása ez. Csíptesd az ajtó sarkához a kezét, majd engedd el, és nézd meg, milyen hálás és boldog, akivel ezt megteszed - rögzíti a népi bölcsesség.
Vitályos Béla bácsi gépészemberként a kovácsmuhelybe került. Társával, az ugyancsak kulák Kátayval jó barátságban voltak. A híres gidófalvi elnök, Tankó is jóemberük volt, aki meg is tudta védeni az embereit. Mikor már szakadt a cérna, o mondta, írjál két sort, Béla, mert széllel szembe pisilni nem lehet.
És Vitályos Béla a két sort megírta.
Ezzel függ össze az emlékezés harmadik gubanca is, ami már a mai valósággal érintkezik, ehhez kötodik, és súlyos panaszként csapódik le.
A témát Szabó Lajos, a gép- és traktorállomás nyugdíjas szakija fogalmazza meg: egy rongyos tehénért is kárpótlást fizettek. Akiktol gazdasági eszközöket, gépeket raboltak el, és akiket kulákként teljesen tönkretettek, azoknak egy garast sem fizettek kárpótlásként. ,,Nincs senki, aki képviselje ezt az osztályt” - jegyzi meg, nem rezignált beletörodéssel, hanem szinte dühösen. ,,S akik ezt elmuvelték, azokat máig sem vonták felelosségre.”
Róza néni, talán éppen az emlékek elobolydulása miatt, elsírja magát. Lányai kérik-kérlelik, hogy ne vegyen mindent a szívére.
Istenem, hát hova vegye - gondolom én, de hallgatok.
Vitályos Béla bácsi a csempekályhának támaszkodva nagyokat hallgat. Ne higgye senki, hogy a maga 94 évével rozzant, vén ember, most is jó kinézésu, gépész gazdaember, nekem az én édesapámat juttatja eszembe, aki szintén géptulajdonos, sokgyermekes családapa, majd kulák, a kollektívben gépész és molnár, uram isten, mi minden volt, s mennyire párhuzamos ez a két élet.
Fényképezni invitálom a ház elé a jelenlévoket. Felvett szándékom, hogy Róza nénit megnevettetem. Sikerül is, mert azt mondja: ,,Meg ne vénüljön - minden viszonylagos, hetvenen felül vagyok -, mert nézze meg, az új pénzt nem tudom megszámolni.”
Mennyi a nyugdíja Róza néninek? - kérdezem.
Nincs nyugdíja - mondják kórusban -, s úgy mosolygunk rajta, mintha a miénk lenne a fonyeremény.
Valóban itt a fonyeremény: két becsületes magyar ember hosszú-hosszú élete, népes, nagy családja - kilenc unoka, és dédunokák is vannak - s a családtagok összetartó, egymást szereto figyelmessége.
Karácsonyban, az öröm ünnepén házasodtak össze hetven évvel ezelott.
És ez nemcsak jelképes karácsonyi öröm, hanem életüket meghatározó nekifutás lett volna?
Sylvester Lajos