Szilveszter: A Vörösbogyók szigete

2006. december 30., szombat, Archívum 2003–2007

1968 tavaszán, a romániai megyésítés mámorában, amikor még azt hittük, hogy javunkra történik a diktatúra jégolvadása, és áradást okozó késobbi, koszos hullámai lehetoségének a sejtését is kizártuk magunkból, álltunk a sepsiszentgyörgyi színház elott, amely akkor még csak Állami Magyar Színház volt, álltunk Zsoldos Árpád színmuvésszel, s mit tehettünk volna mást, mit tesz minden fiatal muvészember történelmi sorsfordulónak vélt idoben: váltottuk a világot. Ez a világmegváltó buzgalom - kimondottan magyar szokás?! - minél kisebb és magára utaltabb egy közösség, annál erosebben fészkeli bele magát papba, tanítóba, muvészemberbe. És minél kisebb, minél eldugottabb helyen történik, mint hiszik, kik megélik: a történelem szívkamráiban annál vehemensebb formákat ölt, a hely perspektívátlan szukössége miatt magára rántva a kegyes furfangot és mosolyt fakasztó humort. Hiszen akárhogyan is vesszük, az egyetemességgel való megméretkezés mértéke nem, de távlatai egészen mások Szé­kely­udvarhelyen vagy Sepsiszentgyörgyön, mint mond­juk, Berlinben vagy Párizsban. Szánt szándékkal nem írtam Bukarestet, Budapestet vagy Bécset, hiszen ezek a magukat eroszakoltan kultúrcentrumnak nevezo urbánus képzodmények a maguk mesterséges ,,világpolgári” szemléletével és dölyfével sokkal inkább provinciálisak, mint Korond, Hollóháza, Verbász vagy Sztregova. Még akkor is, ha amott történnek - látszólag - a sorsdönto dolgok. Vagy éppen azért, mert szerencsétlenségünkre ott történnek! Még akkor is, ha ezek a fovárosoknak kinevezett szellemi falvak, a közép-kelet-európai - egyszerubben: balkáni - konglomerátum furcsa kövületei maguknak vindikálják a mindenben csalhatatlan fölény álérzetében a döntnök szerepét, még akkor is, ha gogös önigazolási szándékukban nevetségesen lenézik azt, amibol arisztokratikus önbizalmuk és jólétük végso soron táplálkozik, a szellem televényét: a vidéket. Ki tudhatna errol többet, mint aki ezen a csupán exotikumában értékelt vidéken élte le élete nagy részét, olyan helyeken, amelyekrol kultúrája központjaiban többnyire úgy vélekedtek, mint annak idején az ókor térképészei az ismeretlen tájakról: ,,hic sunt leones!” Itt oroszlánok vannak. Igen, nem emberek, hanem kiismerhetetlen, vérengzo állatok.
A magyar kultúrhistória jelenei mindig teleaggatottak a ,,hic sunt leones” címkéivel. Hiszen Rodostó, Csíksomlyó, Gönc, Csurgó éppúgy senki földjének számított a hivatalos és hivatásos önteltség balga térképein, mint napjainkban s a közelmúltban Nyíregyháza (Ratkó József), Pannon­halma (Mécs László, Erdélyi József), Mikola (Gellért Sándor), Verbász (Domonkos István), Korond (Páll Lajos), Magyarkanizsa (Koncz István) vagy éppen a történetünkhöz most szorosan kötodo Sepsiszentgyörgy. Pedig milyen furcsa és figyelemre méltó fintora a sorsnak, hogy ezek a kicsiny, hegyek és folyók hónaljában megbúvó, észrevétlen, de folyamatosan kultúrát teremto falvak, városkák a magyar lét valóságos fovárosai, életben maradásának és tisztességének gerinccsigolyái voltak és maradnak annak ellenére, hogy módszeres és elszánt rátartisággal próbálja lerombolni oket hol valódi, hol rafinált ideológiák buldózereivel a csak magát ismero és elismero, történelmet és kultúrát kisajátítani akaró hatalom.
Amikor Romániában még szó sem volt a falurombolásnak nevezett nagyromán nacionalista mozgalomról, akkor az anyaországban, itt, Ma­gyarországon már régóta rombolták a vidéket: a fováros vonzó lehetoségeinek kétes csecsebecséivel, a megalázó és méltóságot tipró mellozéssel, lenézéssel, az ide folyamatosan lehordott kultúrszeméttel, annak a jelzonek minduntalan hangoztatásával és tudatosításával, amely a mai napig szégyenfoltos, másodrangú állampolgárrá minosíti a nem Budapesten élo embert: vidéki!
Én és történetem partnere, Zsoldos Táti, akivel 1968 tavaszán a sepsiszentgyörgyi fotéren álltunk, tudatában voltunk annak, hogy Budapestrol vagy Bukarestbol nézve, a világnak tulajdonképpen a ,,hic sunt leones” térképtáját lakjuk, és éppen ezért eros hittel és ragaszkodással, indulataink teljes skálájának vállalásával éltük meg éppen azt, a számunkra hazát és egyben nagyvilágot is jelento vidéket.
Ma már tudom, hogy a teljes képhez az anakronizmus, a lokálpatrióta túlérzékenykedés és túlértékelés vadhajtásai is hozzátartoztak, de akkor és ott erre nem volt idom gondolni. Annál is inkább nem, mert világmegváltó fennkölt disputánkat a mögöttünk lévo kapualjból elogördülo személygépkocsi motorzaja szakította félbe. A színház volt igazgatója, egy Kovács Dezso nevezetu elvtárs ült benne, akirol ma már a helybéliek sem tudják - bár az érvényben lévo budapesti irodalmi lexikon ezt jegyzi -, hogy állami díjas író volt, s eme legrangosabb romániai irodalmi díjat a Vihar a havason címu, a kulákok elleni osztályharcot ,,híven” bemutató muvéért, no meg az elvtársaknak tett más jó szolgálataiért kapta. Mint ahogyan a nagy rajoni vadászatokon szerezte meg magának a színidirektori széket, amelyre egyedül az tette alkalmassá (mint általában a magyar nyelvterületen a színidirektorokat), hogy semmit sem értett a színházhoz. Ilyeténképpen biztosította gazdái számára a biztonságos és nyugodt légkört a hepciáskodó, kritizáló, fenekedo muvészek között, és természetesen nejének a primadonna szerepkört. Ezért o maga, mint minden félmuvelt, közepes ember, aki mindenhez ért egy kevéskét, s ezért kiváló kommunista kádernek számít, szóval, a mindezekkel az ismérvekkel rendelkezo Kovács Dezso semmit sem utált jobban, mint a muvészetet, s még ennél is jobban azokat, akik hittel és elhivatottsággal ezt muvelni akarták: a színmuvészeket. Tette ezt ideológiai alapon azért - mint teszik manapság is a mindenféle akarnok tanítócskákból, nótafákból, csepurágókból, kibukott funkcionáriusokból lett direktorok -, mert a sztálini tanítás szilárd talajába gyökerezve hitte is, hogy az élet minden területén megvalósult már a harmónia, és ha izgága írók és elhivatottságukban konok muvészek nem lennének, akkor akár a kommunizmus felépítésének befejezett tényét is lehetne jelenteni a nagyfonököknek és a világnak az imperialisták legnagyobb riadalmára. Ám ott vannak az ilyen Zsoldos Árpád-félék, az elégedetlenkedok, akik állandó okvetlenkedéssel belekavarnak az amúgy tökéletesen muködo rendbe.
Szó, ami szó, Árpád barátunk - aki azonban nincsen benne egyetlen, Budapesten kiadott lexikonban sem! - már pályája legelején igen sokszor megbotránkoztatta rajoni nyugalmukban békésen osztályharcoló feljebbvalóit. Sepsiszentgyörgyre való kinevezése után, az elso napok valamelyikén, egy vasárnapon a színház korzóra nézo vendégszobájában serkent fel délutáni álmából, a mosdókagylóhoz lépett, hogy arcát leöblítse, de a csapból nem folyt a víz, aztán rádiójához lépett, de hiába kapcsolta be, mert éppen elvették a villanyáramot. Ekkor elso indulatában felrántotta az ablakot, és harsogva kiordított:
- Kisváros, hét óra, vegyétek el a levegot!
Mivel ezért az elso, nyilvánosság elott elhangzott mondatáért politikai megbízhatósága eleve megkérdojelezodött, kiesett a színidirektor kegyeibol is. (Huszonöt évvel késobb ugyanebben a városban, sokkal enyhébb kijelentéséért Visky Árpádot, aki ugyancsak nem volt benne semmilyen budapesti lexikonban, már négyévi fegyházra ítélték, s szabadulása után önhalálba kergették az ügyeletes szemek és fülek éber bajnokai.)
Szóval, Zsoldos Árpádot fenti kijelentése s egyéb ilyenek miatt a legalacsonyabb fizetési kategóriába sorolták, jutalmat nem kaphatott, jóllehet, többnyire o vitte vállán a színházat, a közönség imádta, a szakma elismerte.
Ot mindez nem érdekelte, mert nem megélhetési színész, hanem elhivatott muvész volt. Vérbeli színmuvész, aki nem csupán a színpadon, hanem a mindennapi életben is megélte muvészetének örömét és terheit.
Ha náci tisztet játszott, akkor a kocsmai ivászatokon is összeroppantotta tenyerében a poharat, ha hos szerelmest osztott rá a rendezo, akkor a valóságban is megtalálta szerelme méltó hölgyét, akit rögvest feleségül is vett, vagy elkergetett - a dráma vagy tragédia színpadi végkimenetele szerint. Civil pillanataiban is teátrális volt, mint ahogyan csak a kivételesen elhivatottak tudnak teljes életet áldozni az alkotásnak. Élteto eleme, a vérre és lélekre meno játék adta értelmét lényének és muvészetének. Ettol akkor sem tudott szabadulni, amikor éppen nem próbált semmit, amikor nem átélnie, hanem csak egyszeruen élnie kellett volna.
Mint ahogyan nem tudott szabadulni a játék kényszerétol azon az 1968-as tavaszi napon sem, amikor Kovács Dezso volt színigazgató autója beledurrogott beszélgetésünkbe.
Zsoldos elugrott az autó mellol, magasba csapta karjait, kétségbeesett kiabálásba kezdett, amelybol egyetlen elrémiszto szót lehetett kiérteni: - A vérem!!! A vérem!!!
Magam is megijedtem, megsebezte az autó, erre gondolhattak a járókelok is, akik megálltak, köré gyülekeztek, perceken belül szinte tömegként vettek körül bennünket. Mindezt látván, megszeppent a volt igazgató is, kiugrott az autóból, riadt, tanácstalan tekintettel közeledett a színészhez. És ekkor Zsoldos kihúzta magát, lecsendesett, szónoki pózt vett fel, széjjelhordozta tekintetét a spontán odasereglett közönségen, széles gesztussal mutatott rá volt direktorára és annak fényesre suvikszolt Škoda Feliciájára, majd emigyen fejezte be mondatát:
- A vérembol vásárolta ez a gazember!
A hatást, úgy hiszem, nem kell leírnom.
A színészi eszközökkel kirótt büntetés megsemmisítoleg hatott a jó Kovács Dezsore, de ki törodött vele?! A taps, a felharsanó elismerés melegében fürdozo Zsoldost figyelte mindenki, de o úgy állt ott, mint aki csak dolgát tette, és nekem, mint kolozsvári a kolozsvárinak, csak ennyit mondott:
- Látod, Töpéter, ezekkel így kell bánni. De nem kell velük törodni. Írni, írni kell! Meg kell írnod a Vörösbogyók szigetét!
Így neveztük el elso találkozásunk és szövetségünk színhelyét, egy apró félszigetecskét az Olt gidófalvi kanyarulatában, ahol két évnek elotte, egy bíbor oszön, megfogta nekem a nagy csukát...
Megírtam. Késobb egy mesefüzérré tágítottam. Neki dedikáltam.
Romániában a cenzúra akadályozta meg kiadását. Magyarországon az egyetlen kiadó, ahová leadtam, nem értette, túl filozofikusnak találta. És a szerkeszto, Zsoldos Árpád nevére bökve, a nyolcvanas évek fovárosi, mindentudó intellektueljeinek modorában megkérdezte: ,,Kellene ezt a nevet ismernünk?”
Tömöry Péter
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép