Szilveszter: Miként szereztem meg magamnak a nagybaconi Nagy Kanyart

2006. december 30., szombat, Archívum 2003–2007

A címbe foglalt kérdésre rövid a válasz: egyetlen csobbanással.
Mikor harminc és egynéhány esztendovel ezelott az 1700 kilogrammos önsúlyú Warsawa gépkocsi belecsobbant a Bacon patakába, ott, a Nagy Kanyarban, ahol két és fél méteres rakott kofal védi az utat, éppen árvíz volt, a lovak szügyéig éro zavaros lé hömpölygött, s a víz, amint erre mi vagyunk a (még) élo tanúk, kitunoen amortizál. A böhöm nagy kocsi, miután azt a kanyart kihagytam - mert természetesen én ültem a volánnál -, belecsobbant az árvízbe, hanyatt is fordult volna, de közben az a hullám, amelyet a landoló masina keltett, visszaloccsant, s az autót fokra állítva nekinyomta a kofalnak.
Miközben a víznek árja ömlött be a kocsiba, én ordítottam: Gyuri, törd ki az ablakot! Gyuri a lónak az egyik alkatrészét említve azzal kerekítette le a mondatot, hogy pénzbe kerül.
Ebbol tudhattam, hogy a barátomnak nem esett baja.
- Berci! - ordítottam, miközben derékig már vízben voltunk a bádogdobozban -, mi van veled?
- Semmi - felelte -, csak az ujjam beleszorult az üvegbe.
Az történt, hogy éppen a Bodvaji Vashámornál voltunk, a vajdasági vendégeinknek büszkélkedtünk a mi negyvennyolcas ágyúöntoinkkel. Bodvajban iszonyú vihar kerekedett, s ittunk is ezt-azt a nagy ijedtségre.
Az egyik üvegben háromnegyed liternyi bor megmaradt, de a dugó, az nem maradt meg.
Berci, aki a kocsiban a hátsó ülésen ült, az üveget befogta a lába közé, s az én sajátos vezetési stílusom, valamint az útviszonyok miatt a bor rá-ráloccsant a nadrág elejére, dugó helyett a mutatóujját belenyomta az üveg gégéjébe. S amint a baconi patakmederben ütodöttek lettünk, az ujja a zökkenés közben beleszorult.
A válasz ebben az esetben is nyilvánvalóvá tette, hogy Bercinek sincs semmi baja.
A továbbiakban Gyuri vette át a parancsnokságot. Robusztus alkatú, markos legény ma is, és ez magabiztos férfiassággal és határozottsággal párosult.
- Ittál is - emlékeztetett, mintha én ezt nem tudnám -, fogózz bele ebbe a bokorba, mert ha még no a víz, el talál vinni.
Ebben is igaza volt, mert akkor annyi kilót nyomtam, mint ahány megyéje a Trianon elotti Magyar­országnak volt.
- Én megyek - folytatta -, s hozok egy traktort. Addig te belefogózkodsz a bokorba, értetted? Legalább a víz kimossa beloled addig azt, amibol több van benned, mint amennyi kellene.
Szót fogadtam, és belekapaszkodtam a bokor ágaiba.
Közben a jó baconiak észrevették, hogy valami szokatlan dolog történt, a szomszédok egymást felverték, s kicsodültek az útra. Emlékszem, többségük ingben és gyolcsgatyában, akkor még nem húzott mindenki pizsamát magára.
Visszaérkezett Gyuri is.
És traktor helyett hozott egy milicistát.
A traktort helyettesíto milic nem volt udvariatlan, nem is leckéztetett, de azért megjegyezte, hogy miként kell autót vezetni. Én mondtam, hogy tartsa magánál a papírjaimat s a kocsi aktáit is, aztán majd napvilágnál a fonökeim megfeddnek engem rendesen.
A megye kultúrmindenese voltam, s a kocsi is a cégé.
A milic telefonált a megyéhez, ahol a szolgálatos, szerencsénkre, azt mondta, hogy tartsa vissza a jogsit, s engedjen bennünket az utunkra.
Visszamentünk az esemény helyszínére. Akkorra már nagy volt ott az éjszakai tumultus, s a jó baconiak azt mondták, hogy a kocsit a híd alatt átbújtatva le kell úsztatni a szekérbejáróig, s onnan kell kinyomni az útra.
Nem sajnáltak sem inget, sem gatyát, többen gázoltak be a combközépig-ágyékig éro, erosen sodró vízbe, mint ahányan a kocsi mellé férkozhettek. És mit nem ad Isten, csakugyan kitaszították a Warsawát az aszfaltra.
Elobb azt vettem észre, hogy az elso ülések merev fémvázát a patak fenekével való találkozás pillanatában a hátul ülok úgy rányomták a kormányra, hogy alig tudtam bepréselni magamat a vezetoi ülésbe. A Warsawának akkora kormánya van, mint egy taligakerék, úgyhogy a mellkasomat súroló nagy karikát széttárt karokkal fogtam, mint az eke szarvát.
Mondtam az embereknek, hogy próbáljuk meg visszahúzni az ülés vázát az eredeti állásszögbe, de az nem engedelmeskedett.
Persze, a baconiak nem tágítottak az éjszakai spektákulum helyeszínérol, s annyit már akkor is tudtam, hogy a humor a legjobb feszültségoldó, képes a tragédiának tuno dolgokat is átlökni a komédia oldalára. Mondtam nekik: emberek, lökjék csak meg ezt a járgányt hátulról!
Meglökték.
Hármat-négyet pöffentett-böffentett a behemót kocsi, s begyúlt.
Attól tartottam, ha megáll, többet nem indul el. Ezért kiabáltam a haveroknak, hogy: ugorjatok be!
A kocsi sebessége az ökörvontatású szekérével vetekedett.
Igen ám, de ki sem értünk Nagybacon végébe, a hutovíz elobb hévízforrássá alakult át, majd a gejzírek muködését utánozta.
A gozfelhotol alig láttam, a forró víz rotyogott, s egy végso süllentés után meg kellett állni. A kocsiban találtunk egy olajos muanyag flakont, az út a Bacon pataka mellett kanyarog, s így pár száz méterenként hutöttük a motort.
A muvelet eredményes volt, haladtunk is volna, de a kocsit nem tudtam irányban tartani. Bármilyen keveset mozdítottam a kormányon, hol a jobb oldali árok felé bicegett, hol a bal sávra kocogott rá.
Barátaimat fogta a figura, mind azt vagdosták a fejemhez: most legalább megtanulhatnál rendesen vezetni.
Ez egyébként csak hazaérkezésünket késleltette, a forgalommal nem volt gond, közel negyven évvel ezelott minimális volt, jellemzo, hogy Sepsiszentgyörgyig egyetlen kocsival sem találkoztunk.
Itthon viszont a város végén várt két milicista tiszt. Világos, a megyeháza szolgálatosa jelentette az esetet.
Intettek, megálltam.
Azt kérdezték, be tudok-e hajtani a milíciáig.
- Már hogyne tudnék - önérzeteskedtem -, ha Nagybacontól hazavezettem, akkor ezt a pár száz métert csak meg tudom tenni.
Egyetértettek. Megérkezésünk után a frissiben átadott milíciaszékház velencei mozaikpadlójú halljában elkezdtek leckéztetni. Mondtam, hagyják abba, nézzék meg, milyen állapotban vagyok, a víz most is folyik ki belolem. Valóban, jókora tócsa képzodött a márványpadlón, tapogatózva terjedt, és mutatta ki, hol hibázott a vízmérték.
Elfogadták azt az érvemet is, hogy ne leckéztessenek, majd a fonökeimtol megkapom a magamét. Kulturális osztályvezeto voltam - nem akárki.
A kocsit bevittem a garázsba, ott még finoman megérintettem egy másik autót, mert a hely szukebb volt, mint a Hatodon az országút szélessége.
Ezután jutott eszünkbe, hogy vajon mi lehet a vajdasági vendégeinkkel?
Amint másnap kiderült, amíg én Hámortól lefelé a Warsawával az alapkozetig elmosott úton a szélvédo magasságába behajló mogyoróbokrok ágait csapkodtam, addig ok a két jó márkájú, új kocsival tapogatózva döcögtek. De amint kiértek az aszfalt biztonságába, ráléptek a gázpedálra, hogy az én Warsawámat befogják, s az volt a csoda, hogy a baconi sárkenocsös, éles kanyarban nem repültek be fölénk.
Úgy elhajtottak fölöttünk, hogy észre sem vettek bennünket a patakban! Nem volt akkor, mint most, fémszalag korlát, a mostani terebélyes, vastag törzsu akácfa is vékony karó volt, mert mielott én a patakba befordítottam a Warsawát, annyira lefékeztem, hogy éppen csak belebillent az árvízbe. Ha akkor egy fuszulykakarónyi fa van ott, az is megállítja a kocsit.
Nos, délvidéki barátaink Sepsi­szentgyörgyig üldöztek eszeveszetten, és sehogy sem értették, hogy lehet az én kocsimmal olyan gyorsan hajtani?!
Hát így lehetett.
Hogy fejezodött be a kirándulás?
Éppen pihenoszabadságon voltam, s ezt a délvidéki vendégek kedvéért szakítottam meg. A történtek miatt szégyenkezve felvonultam a Szent Anna-tóhoz. Ott táboroztunk.
Dávid, a Warsawa tulajdonképpeni úrvezetoje két-három naponként meglátogatott, s jelentette: fonök, jól mennek a dolgok, de a sör erosen fogy. Isznak a szerelok, mint a gödény.
- Dávid, vigyen még egy ládával nekik - gavallérkodtam. - A lényeg az, hogy a munka menjen.
Hát a munka, az ment. A Warsawa öreg, rozoga járgány volt. (Ezért adták a kultúrának.) A bádoglemez szegélyeit a rozsda megette. Amikor ezt lefeszegették az alvázról, az ép részek is tönkrementek. Új ajtókat, küszöböket raktak.
Ezek után derült ki, hogy az árvizes fürdozés után azért nem tudtam az irányt tartani az úton, mert a kocsi alváza kétarasznyit elmencseredett.
Nem volt mit tenni, azt mondtam magamnak, hogy aki ennyire felelotlen, mint én, hogy a történtek után sem ül a kocsi mellett, amíg rendbe nem teszik, az fizessen.
A történet másik szála újra Nagybaconba vezetett.
Legközelebb, amikor arra jártam, azt kérdezték tolem, tudom-e, hogy hívják azt a kanyart, ahol belecsobbantam a Bacon patakába.
Nem tudtam.
És akkor mondták: Sylvester-kanyar.

Utóirat
Évtizedek múltán Budapesten összeszaladtunk egyik régi barátom fiával. Egy korsó sör mellett beszélgettünk, s akkor mondta, hogy mennyit és hányszor kacagtak az én nagybaconi történetemen, mert az apja, Isten nyugtassa, számos alkalommal elmesélte, miként szorult bele az ujja az üveg gégéjébe.
Magamban mosolyogtam, hogy a barátom nem is tartozott az akkori rakományhoz. De jólesett, hogy részt kívánt az eseménybol.
Aztán más is mesélte úgy a nagybaconi kalandot, mint ami vele esett meg.
Úgyhogy már nem is tartok igényt a Sylvester-kanyar kizárólagos tulajdonára. Örülök, hogy van, akivel megosztanom.
Sylvester Lajos
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép