Gazda FerencÉlo múlt: Elrabolt esztendok

2007. január 27., szombat, Archívum 2003–2007

Délutánonként, munkaido után tanfolyamot szerveztek, ahol a mesterek és mérnökök eloadták a szakma elméletét, s a végén írásbeli vizsgát tettünk. Mikor szabadlábra helyeztek, igazolványt állítottak ki, és azt a szabadulólevéllel együtt kezünkbe adták. Ez az ún. ,,Dovada de absolvire” tartalmazta a munkahelyen szerzett képzettséget és a minosítést. Én például bútorfényezoi vizsgát tettem. Ez az igazolás feljogosított arra, hogy ebben a szakmában alkalmazást kaphassak.
A gyárnak bizonyos számú szakképzett munkásra szüksége volt. A szakképesíto igazolvány alapján ezeket besorolták a Munka­törvénykönyv eloírásai szerint a megfelelo kategóriákba, és a fizetést aszerint utalták át a börtönnek, amely minket, fegyenceket munkára átadott. A rabok munkabérének töredékét kiszabadulásunkkor kiadták, és ezzel vásároltuk meg a vasúti jegyet. Úgy emlékszem, én egyesztendei munkám után 70 lejt vettem fel.
Szabadulásunk tavasza
1964 tavaszán szabadulási hírek kaptak lábra a gyárban. Enyhe volt a tél, az átnevelés folyt, a fegyelem lazult, azért a terv teljesítésében lemaradás nem volt. A vasárnapokat teljesen visszaadták rendeltetésüknek, a pihenésnek, s úgy emlékszem, a munkaidot napi nyolc órára szállították le. Az átnevelésbe a film mellé betették a tévét is. Egyszer részesültem én is a tévézés kiváltságában, egy folklórprogramot néztem végig.
Az enyhülés egyik jeleként könyvelhetem el a következo esetet: a fegyor a munkaasztalomnál megállt, és beszélgetésbe bocsátkozott velem.
- Mit fog tenni, Gazda, ha szabadlábra helyezik? - hangzott a kérdés.
Hova tegyem az érdeklodést? - gondoltam magamban. Mutattam a közömböst.
- Erre nem gondoltam. Még nyolc esztendo van hátra, csak hetet töltöttem le.
- Lehet, hogy nem fogja letölteni az egészet, hamarabb hazaengedik.
Most már meglepodtem. Megálltam, s kezdtem a fényezolabdát igazítani, a vászonba jobban belefogni.
- Eddig nem hallottam, hogy az RNK-ban politikai elítélteket tömegesen szabadlábra helyeztek volna. Csak a titóistákról tudom, hogy 1961-ben vagy mikor mind szabadlábra kerültek, de azok is Tito közbenjárására. Nem hiszem, hogy bizonyos buntényekért elítélteket kiengedjenek, másokat pedig visszatartsanak. Ha mégis csoda történne, és kegyelmet adnának, s a büntetés letöltése elott kiengednének, nem tudom, mihez kezdenék. Az biztos, hogy nem helyeznének vissza régi állásomba, az Akadémia Nyelvtudományi Intézetébe.
Ez a beszélgetés kora tavasszal történhetett. Fontos jelzésnek vettem.
Egy rabnak a büntetés letöltése elott való szabadlábra helyezésérol már tudtam ekkor. Ez a rab egy iasi-i fiatal baritonista volt. Ott dolgozott a gyárban, csak más muhelyben. Az 1964/411-es törvényrendelet értelmében kegyelmet kapott. Utólag tisztázódott, hogy a törvényrendelet akkor már érvényben volt, amikor a baritonista kiszabadult. A gyárban dolgozó fegyencek arra kérték a baritonistát, hogy búcsúként énekelje el valamelyik operaáriát. Így került sor az Igor hercegbol Igor Szabadság-áriájának eléneklésére, amit a rabok nagy tapssal fogadtak és jutalmaztak:
Ó, jaj, szabadnak lenni újra,
Felemelt fovel, büntetlen szabad… stb.
A változékony áprilisi idoben kisütött a nap. Vasárnap volt. Mentünk vissza a cellába, hozzám csatlakozott Perta, biztatni kezdett nagyon: nemsokára szabadlábra fognak helyezni - mondta.
Ezen a tavaszon találkoztam a gyárban egy csendes, halk szavú biológiatanárral, Puskás Attilával. Úgy emlékszem, Csíkszentdomokoson, késobb Csíkszeredában volt tanár. Nem sokat beszélgettünk, csak ebédszünetben vagy munka után. Még három csíki tanárral ismerkedtem meg: Ambrus Sándor matematika-, Bereczky György román nyelv és irodalom, valamint Kovács Gyula ugyancsak matematikatanárral. Velük is csak ebédszünetben válthattam szót. A szekrények összeállításánál dolgozott Orbán Attila érettségizo diák. Nevét azért jegyeztem meg, mert beszélgetéseink alkalmával kiderült, hogy o tudja a legtöbb költeményt. Találkoztam Soós Ferenc református teológussal és Szabó Dezso kolozsvári unitárius lelkésszel. A gyárban dolgozott Onisifor Ghibu egyetemi tanár fia, és a végén beosztották a fényezobe Dénes Ivánt is.
Az átnevelo musor keretében egy tavaszi vasárnap bemutatkozott egy buvész artista. Sajnos, a nevét elfelejtettem. Részben varázslatosnak tuno kézügyességi mutatványokkal szórakoztatott, részben pedig csalóka buvészeszközökkel ejtett ámulatba. Az eloadásnak abban volt az érdekessége, hogy a mutatványokat megmagyarázta, titkait elárulta. Volt az eloadásnak enyhe hit- és vallásellenes tendenciája, a buvész kifejtette, hogy a mutatványokban nincs semmiféle csoda, természetfölötti ero.
Ismét nagy átcsoportosításokat hajtottak végre 1964 májusában vagy június elején a cellákban. Gyanítottuk, hogy nagyobb lét­számú fegyencet helyeztek szabadlábra az 1964/411-es törvényrendelet értelmében, és a Börtönök és Munkatelepek Vezérigazgató­ságánál már kilátásban volt a mi szabadulásunk is. A kettes pavilonból visszavittek az egyes, a sárga pavilonba, és a második emeleten nagy cellákba, illetve termekbe helyeztek el. Innen jártunk dolgozni. Tovább folytatódott az átnevelés, de most már durva támadásokat szerveztek egyesek ellen. Foként papok és jehovisták kompromittálására, erkölcsi megsemmisítésére törekedtek. Világo­san látni lehetett, a politikai tiszt és a besúgók összpontosított aknatüze inkább a magyarok ellen irányult. Ilyen volt például a Szabó Dezso kolozsvári unitárius lelkész elleni sovén támadás.
A gyárban dolgozó fegyencek létszáma megcsappant, Catana mester és Bíró fegyor mondta is, hogy a tervet nem tudják teljesíteni. Azt beszélték, hogy a kettes pavilonba már toborozzák a közbuntényes elítélteket, hogy a gyárban a politikaiak helyét átvegyék.
A nagy sárga pavilonban a dolgozókkal szembeni bánásmód érvényesült. Itt is át lehetett menni egyik cellából a másikba. Kis csoportokban egymás között a szabadulásunkról beszélgettünk: meddig ülünk még börtönben? Általában az volt a vélemény, hogy az oszt nem érjük itt. Biztos politikai hírek nemigen szivárogtak be, úgy emlékszem, az újságolvasás megszunt, már nem adták kezünkbe a Scânteiát. Könyvet azonban még lehetett kivenni, olvasni. Csomagkéro levelezolapot a második negyedévre nem adtak. Ezt szintén jelzésnek vettük, esetleg még a nyáron szabadlábra helyeznek. Mintha frissebb, elevenebb lett volna munka után a cellában a dolgozók beszélgetése. Arról érkezett hír, legalábbis suttogva terjedt, hogy a munkatelepekrol sok politikai elítéltet szabadlábra helyeztek. Kezdtünk mi is reménykedni, és ennek következményeit festegetni a magunk szempontjából.
Ezen a tavaszon gondolatban, lélekben már többet voltam a börtön falain kívül, mint belül. Sokat töprengtem azon, vajon hogyan fogják a párkák tovább fonni életem fonalát, mi vár rám. Bizakodó bizonytalanság szállott meg. Elkép­zelésem szerint a rendszer ellenségnek fog tartani mindhalálomig; nem azért, hogy olyan nagy személyiség és valóban ellenség volnék, de a Szekuritáténak, a pártnak, hogy létezzék társadalomban, Minótauroszként állandóan embereket kell felfalnia. Az emberi hitványság jelen van mindenütt, s ez táplálja, élteti az embertelen diktatúra mindkét intézményét.
Az események nyár elején gyorsabb ütemben kezdték egymást követni. A gyárban dolgozók közül sokat kivettek: köztük Komáromy Józsefet, Bereczki Andrást, engem, a ,,Fekete-templom csoport” tagjait, és áthelyeztek egy ugyancsak nagy terembe, a sárga pavilon keleti végébe. Itt találkoztam dr. Jakab Antal püspök úrral, báró Bánffy Istvánnal, a Szoboszlay-per egyik elítéltjével, továbbá Andrássy Erno orvossal, Virágh Lajos református lelkésszel, Visky József orvossal, Oláh Nándor fogásszal, Számadó Erno költovel, a Sass Kálmán-Holló István-per elítéltjeivel. Ugyancsak ebben a cellában volt Bányai Miklós, akivel már Désen is cellatárs voltam. Félszáz fegyenc lehetett ebben a nagy teremben, a többség már régebb itt sínylodött. Az új, ide beosztott csoport elevenebbé tette a cella életét. Ami gyökeres fordulatot jelentett számunkra az volt, hogy lakat alá kerültünk, és be kellett illeszkednünk a cellarezsimbe. Ettol kezdve minden nap hozott valami újat.
Dés óta nem gondoltam arra, hogy kihallgatásra vihetnek. Egy délelott az or bejött a cellába, és nevemet szólította. A kijárathoz mentem, átvett egy másik or, és átvezetett a kastélyba, ahol az irodák voltak. Szonyeggel bevont lépcson felvezetett egy irodába, ahol idosebb civil fogadott. Azzal kezdte, lehetséges, hogy szabadlábra helyeznek, és mint tanárnak nehéz lesz állást kapnom, o azonban hajlandó segíteni bizonyos ellenszolgáltatás fejében. Nagy nyugalmat parancsoltam magamra, visszautasítottam az ajánlatot. Azzal indokoltam, hogy beteg vagyok, s elveimmel, hívo emberi meggyozodésemmel ezt nem tudom összeegyeztetni. Még mondott egyet s mást, s arra kért, hogy a cellában ne szóljak errol a beszélgetésrol. Ennyi volt a kihallgatás, utána visszavezettek a cellába. Az eset felzaklatott, de nagy önuralommal túltettem magam rajta, s úgy viselkedtem, mintha semmi sem történt volna.
Már Désen tudomást szereztem arról, hogy Nagy József csoporttársam végtelenül gyötrelmes kínok között meghalt. Egy földije, egy Siner nevu fegyenc mondta el borotválás közben. Siner volt a börtön borbélya. 1962 nyarán Nagy József fejfájásra kezdett panaszkodni. Ahogy beteg­sége fokozódott, fájdalmai elviselhetetlenebbekké váltak, erosebben kezdett jajgatni, úgy, hogy a szomszéd cellák fegyencei is hallották. A betegség az agyát támadta meg, megorült, kényszerzubbonyba kellett tenni, s néhány napi szenvedés után meghalt. A halálesetet késobb a gyárban, Szamosújváron Bereczki is megerosítette azoknak az elmondása alapján, akik Nagy Józseffel egy cellában voltak.
Szamosújváron kiszabadulásom elott tudtam meg, hogy Kertész Gábor fiatal, jogvégzett csoporttársam is meghalt. Komáromy barátom Pitesti-en egy cellában volt vele, embertelen körülmények között egy ágyban aludtak. Kertész Gábornak a hátára óriási tuberculum lett, közönségesen tébécés daganat, amely kifakadt. A börtön felcserének jelentették, rövid idon belül a cellából kivitték, feltételezték, hogy a vacaresti-i rabkórházba szállították. Részle­teket Pitesti után életérol nem tudtunk, a haláláról is elég körülményes úton értesültünk. Nem vagyok biztos benne, de talán Gábor haláláról visszajelzés éppen a családtól érkezett.
Július elso felében ismét kihallgatásra vittek. Most egy szikár, magas, fekete képu, negyven év körüli egyenruhás politikai tiszt tette ugyanazt az ajánlatot, amit elozoleg a civil. Neki is ugyanazt válaszoltam, mint a civilnek, vagyis visszautasítottam az informátori ajánlatot. Most ez a tiszt még arra is kért, hogy kiszabadulásom után ne menjek vissza Kolozsvárra, választhatom az ország bármelyik városát, biztosítanak lakást. Ezt az ajánlatot sem fogadtam el. A kihallgatás után nem vittek vissza a nagy cellába, hanem a Mar­tinuzzi-kastély egy szuk cellájába zártak a pincébe, egyedül. Halvány villanyfénynél töltöttem napjaimat 1964. július 29-ig, amikor szabadlábra helyeztek.
(x)
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép