Iszonyú kiáltás. Nem én kiáltottam. Felültem. Az óra tovább ütött, megállás nélkül, kongott belé a háló, kongott a fotér, a város, a világ. Az ágy csakugyan ringott alattam, velem...
- Jaj!...
- Földrengés!
Ki kiáltotta el magát? Ki ugrott ki elsonek az ágyából? Mindenki kiáltott, mindenki szaladt, velünk mozogtak, elindultak a falak, táncoltak az ablakok.
Tántorogva értem az ajtóhoz. Megálltam a vastag ajtókeretben. Kísértetiesen recsegett a deszka, orromat suru malterszag csapta meg. Minden lámpa kialudt a bentlakásban, a fotéren, a városban. A sötétséget meg tudtam volna markolni, beléje kapaszkodni, egyedül ez tunt szilárdnak, miközben minden ingott, rengett körülöttem. Nem mertem tovább menni az ajtótól. Valaki szaladt a folyosón, sokan szaladtak, valaki kiáltott, sokan kiáltottak.
Mellettem lihego szuszogás: sírás és félelem, reménység és döbbenet. Valaki állt még az ablakkeretben. Álltunk egymás mellett, dermedten, akarat és cél nélkül, pusztán a rajtunk kívül álló eroknek kiszolgáltatva, mint a falak, a szekrények, a kollégium, a város... Az udvar felol tompa dörgés, dübörgés, csattanás, mintha a föld nyílt volna meg.
- A díszterem! Összedolt a díszterem!
Kelemen rémüldözött. O állt mellettem az ajtókeretben. Bambán csodálkoztam, ugyan honnan tudhatja, hogy a díszterem dolt össze pokoli robajjal. Én semmit nem láttam. Kelemen megismételte, már nem annyira rémülettel, mint fájdalmas csodálkozással:
- Összedolt a díszterem!
Nagyon magas mennyezetu terem volt a második emeleten, a kollégium mindennapi világától különálló, ünnepi világ, a falakon hatalmas olajfestmények, rideg, rangos férfiak, szigorúak és számomra idegenek. Nem tudtam még róluk semmit, majd késobb értettem meg: nekik köszönhettük e falakat, a kollégiumot, amelyben tanultunk, a szellemet, amit magunkba szívtunk... Idegen és hatalmas volt a pompás, emeletes terem, nem hittem el, hogy egyszeruen összedolhet, a szigorú arcú férfiak leeshetnek a falakról, bele a porló vakolat sírjába...
- Honnan tudod?
- Láttam...
- Hazudsz! Nem láthattad!
- De láttam, biztosan láttam!
Kezem elorenyújtottam, megfogtam a Kelemen kezét. Ösztönös biztonságkereséssel: hiszen o jobban lát, mint én! Közelebb léptem szorosan melléje. Megéreztem, hogy o is reszket. Én is reszkettem. Az épület is remegett, a világ is remegett velünk.
- Jaj, édesanyám! - nyöszörgött valaki egy másik ajtókeretben.
- Mi lesz velünk? - kérdeztem megszeppenve Kelementol, súgva, mintha félnék, hogy meghallja az a hatalom, s még jobban megharagszik, amely ezt az iszonyatot reánk borította, a dísztermet ledöntötte, a szigorú arcú férfiakat térdre alázta.
- Félsz-e, Gergely? - súgta vissza Kelemen.
Újabb döndülés. Feldolt egy szék, becsapódott egy ajtó, vagy egy újabb fal omlott le?
Aztán csönd. Ijeszto, kibírhatatlan csönd.
Fogtuk egymás kezét, mintha így erosebbek lennénk. Veszélyben megkeressük egymás kezét, utána újra elengedjük, vagy éppen egymásra emeljük!
Nagyon bután azt kérdeztem:
- Haragszol-e reám, Kelemen?
Ugyanúgy o is:
- És te?
- Soha többé?
- Soha!
- És Juliska? Szétvered-e elotte a pofámat?
- Nem is szerettem soha Juliskát!
Villany gyúlt a városban, egy pillanatra besütött a szobákba, elért a folyosókig, az ablakkeretekig, aztán elaludt újra. Most a folyosón villant fény, valaki zseblámpával közeledett.
- Óvatosan, fiúk! A folyosó szélére lépjetek mindig! Gyertek utánam! Csak a szélén! A közepe beomolhatik!
Bertalan tanár úr volt, alig ismertem meg a hangját. Kelemennel továbbra is fogtuk egymás kezét, amint tapogatózva elindultunk a bizonytalanságba. Minden lépés a halálhoz vagy a szabaduláshoz vitt közelebb. A Kelemen keze olyan meleg és eros volt, hogy úgy éreztem, a folyosó nem szakadhat le alattunk, amíg egymásba kapaszkodunk, a falak nem dolhetnek reánk. Mintha Kelemen az ölében vitt volna le az udvarra, az osztálytermek felé kerülve, az összedolt díszterem mellett. Már nem kételkedtem, hogy összedolt, már tudtam, elobb tudtam, mint megláttam volna a hajnali sötétségben szürkén eloremeredezo csonka falakat... Betereltek a tornaterembe, a pedellus behozott egy petróleumlámpát, olyan fénye volt, mint ködös éjszakákon a teleholdnak. Hírek futottak végig az egymáshoz bújó csoportokon: reggel újabb földrengés lesz. Kiszivattyúzták a petróleumot a földbol, az üregek most omlanak össze. A háborúban sok petróleum kell, nagyon sok, kiszívatták a föld minden olaját. Szerettem volna a pedellusra kiáltani: - Ostoba, fújja ki a lámpát! Nem kell több petróleum! Összedol miatta a föld!... Aztán újabb hír: összedolt a városháza. Késobb valaki a városból jött, mondta, hogy nem igaz, a városháza nem dolt össze, az utcákon katonák cirkálnak, a városban nem alszik senki, de rend van, és szeppent nyugalom.
Nevek harsantak a tornateremben. Bertalan tanár úr névsort olvasott. Szobák szerint, egymás után többször is kiáltotta a neveket. Háromszor is jelentkeznem kellett:
- Igen, itt vagyok, Bardócz Gergely vagyok!
Minden jelentkezés: élet volt. Egyik szólításra nem jött felelet:
- Csorja Bandi!
Semmi válasz.
- Csorja Bandi! Nem hallod? Felelj!
Szájról szájra adtuk:
- Csorja Bandi, hol vagy?
Fika volt, borzas hajú, barna fiú, eggyel alattam járt, a felso emeleten lakott. Csorja Bandi nem felelt. Egyedül o hiányzott a kísérteties névsorolvasáson. (…)
Egyik nyolcadikos dühösen lökdöste félre a tolakodó érdeklodoket: - Eredjetek innen, nincs semmi baja... Aludt a jámbor az ágyában!... Horkolt, mint egy részeg... Észre sem vette a felfordulást... átaludta a földindulást!
Hihetetlen és komikus volt ez, tovább faggattuk a mentoket és magát Csorja Bandit a részletekrol. Az elobbi félelem, várakozás és képzelodés felhorkanó nevetésekbe oldódott.
Eljött a hajnal, a föld nyugodt maradt, a jóslások nem teljesedtek be. A kollégium elotti utcából behallatszott a lárma, emberek kiáltozása, lovak nyerítése, szekerek zörgése. A megrémült szülok sorra érkeztek, elobb a közeli falvakból, aztán a távolabbiakból. Különös ,,bezuhanások” voltak; riadalom és száraz közöny az arcokon, egyik azt nem hitte, hogy a gyermekét épségben viszontlátja, a másik azt, hogy olyan nagy veszedelem volt a földmozgás, ahogy híre még az éjszaka szétfutott. Egy idosebb férfin a kabát alatt hálóing, ideje sem volt éjszakáról nappalra váltani. Fiatal lány fekete hárászkendobe bugyolálta fejét, bátyját szólongatta a tornaterem ajtajában. Idosebb parasztasszony batyuval érkezett, még ezen a zurzavaros éjszakán is elobb a kamrába ment, felcsomagolt - a szokás hatalma? -, nem akart üres kézzel indulni a kollégiumba.
Megérkezett édesapám is, fogadott szekéren. A fuvaros is bejött a tornaterembe, köszöntött éppen, és sietett vissza a lovához: - Csupa verejték szegény állat - mondta búcsúzás helyett; mentegetozés volt, amiért elsiet, vagy édesapámnak szólt, hogy ezért a gyors fuvarért nagyobb bér jár.
- Meghajszoltattam szegény lovát - magyarázta apám.
- Otthon történt-e valami?
- Hiszen a miénk faház, a sarkainál egymásba eresztett gerendákkal, ágyúgolyó sem töri szét... Édesanyád mindjárt reád gondolt, sírni kezdett... Nem tudtam vigasztalni. O költötte fel a fuvarost a harmadik utcában...
- Mégsem jött magával?
- Nem mert, fiam. Elobb vigyek hírt neki, hogy mi történt... Amíg rossz hírt nem hall, addig reménykedhetik... Asszonyi logika, de ilyen veszedelemben nincs ido vitatkozni...
Úgy mondta ezt, mintha o, édesapám meg sem ijedt volna, eleve tudta, hogy nekem nem eshetik bajom. Kicsi gyermekkoromban - ha beteg voltam - apámnak ez a biztonságérzete gyógyító nyugalommal töltött el. Remego keze azonban most árulkodott: az arcomat simogatta mindegyre, mintha újra és újra meg akarna gyozodni arról, hogy csakugyan beigazolódott a bizakodása:
- Tele az utca itt, a kollégium elott - folytatta hosszú hallgatás után. - Hetivásáron nincs ennyi ember... Rendorök, katonák, pedig egy káromkodást nem hallani... Bokáig ér a törmelék... Te Gergely, csupa idegen ember, és mindenki úgy beszélget a másikkal, mint régi barátjával. Mintha nem lenne többé irigység, bun, hazugság, gyulölet.
Édesapám sokszor kifakadt elottem a gonoszság és irigység ellen, az életét nemegyszer megkeserítették. ,,Csakugyan nincs többé harag és gyulölet, édesapám, akartam felelni. Ma éjjel én is kibékültem Kelemennel... de nem félelmemben, higgye el, hogy nemcsak félelmemben...”
Nagy Árpád tanár urat észre sem vettük, mikor jött be a tornaterembe. Pedig egy fejjel kiemelkedett közülünk. Hosszú falusi paposkodás után hívták meg vallástanárnak a kollégiumba. Kiderült, hogy irodalomtanári és énektanári diplomája is van. O lett a kórus vezetoje, az iskolai ünnepségek szónoka. Nem is volt szónok, olyan közvetlenül szólt, mintha barátaival beszélgetne. Még Györkös úrnak sem volt különvéleménye róla, ami nagy csoda.
Köhécselt Nagy Árpád. Csend lett. Talán a legrövidebb beszédét mondta el összes kurta beszéde közül. Hangján érzodött a megindultság:
- Ma éjjel szemtol szembe találkoztatok a halállal. Ilyenkor még a cinikus ember is önmagába néz. Ha nem fél annyira saját magától, hogy elmenekülne tole. Ilyenkor nagy fogadalmakat tesz az ember. Istenem, csak most szabadíts meg... A nagy fogadalmakat rendszerint elfelejtjük. Túl nagyok ahhoz, hogy eronk lenne megtartani oket. Egyvalamit mégse felejtsetek el. Hogy ma éjjel nem voltatok magatokra. Közel vagy távolabb toletek ott volt egy-egy társatok is. Csak ennyit jegyezzetek meg!
Fáradtan kezdett bele: Tebenned bíztunk eleitol fogva... A tornateremben világosság ömlött szét, kint a felkelo nap hunyorogva tekintett végig a meggyötört városon...
Beke György