Itthon a földek parlagon, a csűr üres. A valaha virágzó gazdaság majorságra zsugorodott. Az utolsó malacot már más vágta le, és este az udvaron lakat kerül mindenre. A házőrző kutyák rövid életűek mindenütt a szomszédban. Kint sötét van, és csend. Bent sorsukra hagyott, fáradt öregek.

Az éjszaka közepén hátul az udvarban ,,reccsen a deszkapalánk".

— Apjuk! Úgy hallom, járás van az udvaron.

— Én is azt hallgatom, a hátsó pajtánál. Biztosan a tyúkokért jöttek.

Felkelnek, kilesnek a függöny mögül: fekete árnyak mozognak kint.

— Ne gyújtsunk villanyt! Azt mondják, még rosszabb, ha megzavarjuk őket, a házba is bejöhetnek. A koma-asszonynál még a kamrát is kiürítették.

— Jó, de tudták, hogy egyedül lakik. Ide nem mernek béjönni. Az ajtó is be van reteszelve.

— Mégiscsak jó lenne szólni a fiunknak...

— Nincs értelme még őt is idegesíteni, neki is megvan a maga baja: munkahely, család... Aztán úgysem tud semmit segíteni. A múltkor is, mikor szóltál a malaccal, még rosszabbat csinált azzal a telefonálgatással. Nem megharagudtak a rendőrök, hogy miért nem szóltunk nekik, ha valami bajunk van?

— Istenem, a tyúkokat is elviszik, és senki nem segít rajtunk.

— Úgy látom, még szétnéznek az udvaron. Valami maradt még kint?

— Az ünnepi fehér ingek száradnak...

— De azt minek vetted elé ugyanbiza?

— Hát üzent a polgármester, hogy holnap a szoboravatásra bé kell öltözni székely ruhába.

Csiszér Lőrincz Ábel, Sepsiszentgyörgy