Ennek a címe is olyan egyszerű, közvetlen, irodalmi allűrök és cicomák nélküli, mint maga a szerző, s a széppróza meg a riport határmezsgyéjén egyensúlyozó visszaemlékezések üzenetei is útravalót közvetítenek múlt és jövő között. Az Útravaló emlékezés- és feljegyzéskötet a kézdivásárhelyi Ambrózia Kiadó gondozásában jelent meg a sepsiszentgyörgyi T3 Kiadónál, a könyv borítóját Vargyasi Levente tervezte Kosztándi B. Katalin akvarelljének felhasználásával. A sejtelmes tájelemeket sejtető fedőlap a kötet írásainak stílusához simul, a könyv archív fotóanyagának bemutatása viszont nyomdatechnikai okok (és a vékonyka költségvetés) miatt az olcsó húsnak híg a leve üzenetet is hordozza. Szerencsére a szerző íráskészségének kedves rusztikuma, derengő, de gazdag színvilága ellensúlyozza a képek szürkeségét.

Az olvasót, legalábbis az én esetemben, elsősorban a keretes elbeszélésekbe beépülő mondák és hiedelmek ragadják meg, amelyek lejegyzésére a mai idős pedagógusoknak pályakezdésük elején volt még alkalmuk.

Az Úz völgye egykori ura, Uz Bence beszél a lovával. Útban hazafelé a ló fülébe súgja, hogy sietni kellene, mert esteledik, még el kell látni az esti bajt, etetni, itatni kell. A ló visszaszól: Tudd meg, Bence, hogy négy láb könnyebben elvisz egyet, mint hármat. A paripa nemcsak lovasát viszi a hátán, hanem egy kiscsikót is hordoz a hasában, s ezért nem tud sebesebben futni. Bence leszáll a nyeregből, hogy a lova pihenjen, és többet nem ül vissza addig, amíg meg nem születik a kiscsikó, hiába kérleli a ló.

A magzatát hordó lény gyöngéd kíméletének rendjét közvetíti a gyönyörű metafora.

Sajgó Kati bánatos hangjáról a Szénaosztás című visszaemlékezésben ugyanilyen leheletkönnyű, fátyolos történetet olvasunk, amelyben a valóságelemek összesúgnak a mondák tünékeny jelenlétével, akárcsak a susogó sás. Történetesen ismerem a Szénaosztás helyszínét, a Kézdimárkosfalva alatti Sajgót, mint ahogyan Uz Bence birodalmát is az Úz völgye felé. A Sajgó — Sajgó Kati hona — sásos, selymékes, vizenyős terület a Feketeügy és a Csernáton pataka összefolyásának nagy kiterjedésű térségében, amelyen ha keresztül-kasul caplat az ember, állat, a bársonyos fű alatt sajog, vartyog, szortyog a talaj. (A háború végén az országúti híd felrobbantása miatt a Csernátont kikerülő szovjet tankok elsüllyedtek a Sajgóban.)

Sajgó Kati egyedül élő gazdag lány volt, fiatal korában nem ment férjhez a brassói kérőhöz, később szívesen feleségül ment volna a nála fiatalabb szomszéd birtokoshoz, de a leánykérő elmaradt. Bánatos búsongásban élte le életét, olyan nagy volt a bánata, hogy miután meghalt, a kaszáló enyhe szellőben még ma is sajgó hangot hallat. Tavasszal és őszi éjszakákon lámpásával vissza-visszajár a birtokára. (Közben a szénásszekérről odaszól az olvasott gazdaember, hogy lüdércfénynek nevezett lápi fény, azaz mocsárgáz az.) Egy másik alkalommal Sajgó Kati körültáncolt néhány fűzfát. Ezt a kapzsi szomszéd észrevette, éjnek évadján arra indult, hogy Sajgó Kati kincsét megszerezze, és nagy mohóságában nem vette észre a megáradt vizet, a Feketeügyét, s belefulladt a folyóba. Sajgó Kati így nyerte el a párját a túlvilágon.

Ez a mondatöredék is a népi hiedelem és a realitások találkozásának gyönyörű példája: a reves — taplós — fűzfa éjszaka világít, de foszforeszkál éjnek idején a fűzfán a sárga gévagomba is, és ez a lángra lobbanó mocsárgáz lápi fényével társulva a mítoszok világa felé viszi a képzeletet, és megszüli a mondát.

Bakk Pál emlékező és emlékeztető írásainak nyelvi köntöse, szóképei is a témához szabottak. Hordószekér, erdőlőszekér, csatlókötél, fergettyű, szénalehányó, nyomtatórúd, pipában parázsló fináncláb, megzsigorásodik a lába, a Nemere megszusszan, míg bocskort köt a szél, olyan erős a holdfény, hogy olvasni lehet mellette. Bakk Pál moldvai — lészpedi — emlékeinek egész csokrát még a 90-es évek elejéről, a Csupa csapás az élet című könyvem összegereblyélésének idejéből ismerem, a történetek hemzsegnek a népi nyelv ízes falatjaitól. A szerző nem népieskedik, de írói spontaneitással annyira ragaszkodik az eredeti nyelvi forrásokhoz, hogy még azt sem igazítja helyre, amikor a hagymát „nádszálra" fűzik, Háromszéken ugyanis van, ahol a sást is nádnak nevezik, a sás buzogánya is nádibutikó.