Volt a pincéjében egy nagy hordó. Ha valaki olcsó bort kért, akkor vette a jobbról való kancsót. Az félig volt vízzel. Feltöltötte a hordóból borral. Ha valaki rendes bort akart, akkor vette a középső kancsót. Ezeket a kancsókat csak ő, meg a felesége, Sztán néni használták. Ha valaki finom bort akart, akkor vette a baloldali kancsót, amelyikben egyáltalán nem volt víz, s abba eresztette a bort. Ha valaki jó bort akart, akkor ezt a kancsót tartotta a csap alá.

Volt egy Pötyő nevezetű boltos is Bereckben. Elment Sztán bácsihoz. Sztán bácsi zsidó volt. Hitelbe is adott árut, hitelt is adott, s karácsonykor még ajándékcsomagot is küldött a kuncsaftjainak. Egy liter bort ingyen, vagy valami hasonlót. Pötyő kérdezte Sztán bácsit, hogy létezik az, hogy ő már két éve boltos, s örökké reafizet a boltra. Hitelbe is ad, ajándékot is ad, s mégis jól megy a bolt.

Azt mondta Sztán bácsi — jól emlékszem a beszédére —, fiam, nekem van egy fej. Azon van kicsi haj. Én, ha húzni egy szál haj minden ember hajból, aki jő a boltba, az nem veszi észre. De ha minden ember, aki jő vásárolni a boltba, s tőlem húzni egy szál haj, akkor én kopac maradni.

Hogy mi történt vele?

Nem volt gyermek. Magyar világban még megvolt. Aztán hogy a zsidóüldözéskor köpte-e be valaki, azt nem tudom.

Hogy honnan kerültek ilyen névvel? Nem tudom. Sztán bácsi s Sztán néni, mindenki így ismerte őket. Ha patkószegért küldtek, azt adott, ha petróleumért, azt mért. Élesztőt is tőle vásároltunk. Olyant nem tudtál kérni, hogy abból Sztán bácsinak ne legyen. Ilyen volt a zsidó bolt. Az is keringett róla, hogy aranya van. Arannyal kereskedik.

Mikor a szülőföld hadszíntérré válik...

— Azokat a napokat, amikor a front átvonult, hogyan éltétek túl?

— Édesanyámék, a bátyám s a szomszéd leány a bunkerben voltak, és egy német katona próbálta ki a golyószórót. A bunker ajtaja abból a szögből nem látszott. Annyit látott, hogy ott van egy domb. A katona egy sorozatot beleeresztett a ,,dombba". Édesanyám font a bunker belépőjénél. A bunkerbe be volt rakva minden, ami a fehérnépeknek a legértékesebb. Dunyha, paplan, párnák, hogyha jön a tél, akkor is tudjanak ott maradni. Bátyám ült. Olvasta a Levente Újságot. Ő leventekatona volt. A szomszéd leány — 19 éves, gyönyörű szép leány, Ferenczy Manci — hanyatt volt dőlve. Neki a sorozat leszakította egyik kezét, bátyámnak a derekán keresztülment hetvenöt golyó. Mikor onnan kihoztuk, még a száját mozgatta. Rám nézett — s vége volt. Vége volt... (Elsírja magát.)

Ott temettük el a kertben. Most is ott van, mert akkor sem pap nem volt, sem semmi. Édesanyámmal ketten ástuk a sírt, asszony létére ő csákányolta a földet. Én még gyermek voltam. Hánytam ki lapáttal a földet. Deszkából összeszegeztünk egy koporsót. Így temettük el.

Rá két napra itt voltak az oroszok. Kisasszony napján, ’44 szeptember 8-án.

— A Bereckben munkaszolgálatot teljesítő zsidókról mit tudsz? Hányan voltak, mit dolgoztak, milyen volt az életük, s hová lettek a háború forgatagában?

— Ötvenen, huszonöten, harmincan, nem tudom, mennyien voltak. Én második osztályos gyermek voltam. Katona őrizte őket. Nem csendőr, hanem katona. Puska volt a hátán, sétált közöttük. A zsidók kövezték ki a Temető utcát. Akkor nagy nyomás alatt volt a Temető utca. Az állomásról ott jött ki az út a központba. Azon hordták át mindazt, amit a németek hoztak Németországból. Tankokat, ágyúkat. Ez mind-mind vasúton jött Bereckig. Bereckben kivagonírozták. Mi, gyerekek, néztük a Tigris-tankokat, a Párduc-tankokat. Mindegyik húzott maga után egy ágyút. Vonultak Bereck között, fel a köves úton Ojtoz felé.

A lánctalpak úgy csikorogtak a macskaköves úton... Mintha most is érezném, mintha benne volna az a csikorgás a zsigereimben. Ezt sohasem felejtem el. Dübörgésszerű csikorgás volt. Ojtozon át Oneşti-ig mentek lábon. A szomszéd bácsi ott volt, s ő magyarázta, hogy Oneşti-en újra vagonra rakták a tankokat s az ágyúkat. Iaşi-ig vonattal vitték. Iaşi-nál megint át kellett rakni a szélesebb távú síneken közlekedő vagonokra, mert az oroszoknak ilyen van. Akkor a németek már Moszkva alatt voltak. A szárazföldi utánpótlás jelentős része itt ment keresztül, Berecknél.

A zsidókkal csináltatták a járdát is, mert addig nem volt ilyen. Gatteron vágott cserefából padolt járdát csináltak. Ott volt az iskola, s jöttek azok a nagy gépek, óriási volt a forgalom, s hogy ne történjen valami baj, ezért csinálták a járdát.

A macskaköveket a Rét vizéből szedték ki. A zsidók hajigálták ki a patakmederből, halmokba rakták, s onnan hordták be az Állomás utcába. Egyik felén rakták le a macskaköveket, s a másikon vitték a tankokat.

Az állomáson volt egy nagy, keményen megépített rámpa. A tankok csak így tudtak lejönni a vagonokról.

— A berecki kaszárnyaépületek, a lőszerraktárak akkor már megvoltak?

— Azokat a román hadsereg építette a ’30-as években. Akkor fogtak neki, amikor már zizegtették — ’39-ben —, hogy Erdéllyel valami történik. Akkor fogtak neki az ozsdolai útnak, a Kádár útnak is.

— Édesapám is ott volt koncsentrán...

— Ott sokan voltak. Lóval, szekérrel kellett menni koncsentrára, ami munkaszolgálatot jelentett. Csak erről keveset beszélünk. Vitte a lovát, szekerét, az állatoknak az abrakot, magának az élelmet. Ilyen volt akkor a menet a magyaroknak.

A Kádárok útját két oldalról építették. Túlról jöttek errefelé, innen építették arrafelé. Nekem volt egy apatársam Kovásznáról, Kádár Bandi bácsi. Meghalt szegény, már két éve. A vejem édesapja. Nagy magyar ember volt. Ő szavalta el a Talpra magyart ’40-ben, amikor jöttek a magyarok. Díszmagyarban, Bocskai ruhába öltözve. Ő is koncsentrán volt a Kádár úton két jó lóval. Hordták a követ. Ott volt Szekrény Mihály nagybátyám is a lovaival. Ezek mind jó barátságba kerültek egymással. Jó gazdaemberek voltak. Ozsdolán egy rádió volt. Tibesznek, a deszkagyárosnak vagy kinek. Mikor meghallották, hogy a magyar hadsereg valahol a Szilágyságban átlépte a határt, s hallották a biztatást, hogy ne búsuljatok, székelyek, mert magyarok leszünk, s amikor a hadsereg beért Kézdivásárhelyre, akkor onnan valaki biciklivel vagy lóháton kirohant Ozsdolára, ki a Kádár útra, s vágtatva vitte a hírt.

Volt két román csendőr, aki ellenőrizte, hogy ki hány fuvart csinált naponta, hányszor fordult a szekerével. Követ, homokot hordtak, vagy ezt-azt, amit kellett. A két szártekerős román csendőr olyan csákós sapkával, amilyent viseltek, sokakkal összejátszottak. Jól pénzeltek s jól éltek. Tíz szekérrel vagy öt szekérrel több fuvart írtak egyiknek-másiknak. Ezért sokan haragudtak rájuk. Ilyen deszkabódéban ültek ketten. Amikor híre ment, hogy jönnek a magyarok, gyorsan egy drótkötéllel, vagy mivel, megkötötték a deszkabódét, s rákapcsolták a hámfát, rácsaptak a lovakra, s ereszd! — behúzatták a patakba őket. Azok jajgattak a bódéban.

Akkor építették Bereckben a santiert (építőtelepet). Akkor így nevezték. Mindenkit kirendeltek az építkezésre. Akinek két szegény tehénkéje volt, azt is. Édesapám is ott volt. Hordták a patakból a porondot az építkezéshez.

Aztán jöttek a magyarok, s elfoglalták. De ott nemcsak azok az épületek voltak, amelyeket 1938—1939-ben építettek. Ott mindig volt kaszárnya, mert közel volt a határ.

Dolgos vagy munkamániás ember?

— Reggeltől estig dolgoztok. Mindig valamilyen munkánál talállak. Nyugdíjas vagy, rangjaid vannak, de folytonosan építesz. Van-e ennek értelme, és vannak-e irigyeitek?

— Minden sporlónak van egy pusztítója. Ezelőtt így mondták. Minden falusi emberben benne volt az ambíció, hogy valamit hagyjon a gyermekeire. Én most is erdőt ültettem. Egy hektár ültetett erdőm van. Senkinek nincs ilyen Bereckben. A kaszálómat minden évben lejárták a juhok. Még nem is köszöntek a legeltetésért, nemhogy valamit adtak volna. Azt mondtam, na hagyjátok el, ezt én megoldom úgy, hogy itt többet nem legeltettek!

Ezelőtt hat évvel nekifogtam — itt voltak elöl-hátul olyan szondahelyek, ahol tömötten nőtt fel a szemerke fenyő — s onnan szedtem ki, nem a csemetekertből a fenyőfácskákat. Olyan tömötten nőtt, mint a vetett kender. Hívtam két legénykét, a csemetéket kiástuk, szépen a gyökerét visszavagdaltam, visszanyesegettem, s 2500 csemetét elültettem. Most már két és fél méteresek.

— Hol van ez az ültetvény?

— Itt, a Mogyoróstetőn, úgy hívják, hogy a Meggyesorr. Veres Tamás, s Meggyesarr. Így mondják a helynek. Mindenki kacagott rajtam: jaj, de bolond ez a Jóska, nézd meg, csemetét ültet. Hát ebből maga vág-e fát?

Én nem is akarok vágni — feleltem. De vannak unokáim. Rea is hagytam a legkisebbik fiúunokámra. Nyolc unokám van.

De hogy mennyi gondba került nekem ez a csemetés! Nyáron tízszer-tizenötször hátramentem. Kerítést csináltam. A nagy fákat kivágtam, s annak az ágait raktam rea a határra, hogy a juhok ne tudjanak bemenni. Hogy a juhoknak a szájából nőjön ki a csemete. Mikor már méteres a fa, akkor már nem csípi el. Nem is ették le a juhok. Minden nyáron hátramentem, kerteltem, megnyestem a csemetéket, a nyíreket kivágtam a fenyők közül, hogy tudjanak nőni. Kivágtam a mogyorót — de úgy örvendek, olyan szép ültetés, hogy mindenki csodálja.

— Karácsonyfának nem lopkodják el?

— Szemerkefenyőt ültettem. A fehérfenyőt lopják. De én elintéztem a fehér fenyők sorsát is, ha bevegyült vaj’egy. Nekiálltam a nyesőollóval, s a felső ágaiból levagdaltam négyet-ötöt. Senki a kutya nem vágja ki karácsonyfának, ha nem szabályos. Egy nap alatt megvolt oldva az egész. Jön, megnézi, s menyen tovább, mert ez sem jó, az sem jó. Nem tudja eladni.

— Hallom, hogy Laci fiad visszavette a pisztrángos tavakat.

— Vissza. Jóska fiam, a vadőr is ott van fél normára. Eszi a fiam a körmeit, szegény... Apa — azt mondja —, mit tudjak csinálni, ez a meleg megdézsmálta az állományt. Az ivadékok közé beütött egy csomó betegség. Amíg nem volt ott, addig innen is vettek, onnan is vettek ivadékot, s behurcoltak egy csomó betegséget. A mi időnkben ilyen nem volt. És meleg a víz! Huszonnégy fokos is volt. A pisztrángnak maximum 18 fokos lehet a víz hőmérséklete. Ez van!

Szerencse, hogy az állami erdészeté a pisztrángtelep. Ha bérbe vette volna, akkor úgy jár, mint aki gyepre feji a tejet. Így a veszteség veszteség. Nem a hanyagsága miatt történt. Jobb is így, ha az erdészeté. Ha magánemberé, akkor azt mondják: mérgezzük ki, lopjuk el! Így félnek.

Nézz oda, hogy gazdagodik! Milyen háza van! Ez benne van az emberekben. A semmire való emberben, mert aki tudja, hogy építenek egy házat, mennyi baj, vesződség van azzal, és mennyibe kerül, az nem gyújtja fel a más házát. — Mekkora háza van! Az anyja mindenit! A kommunizmus alatt ez beleivódott az emberekbe, s ez a rosszaság, az irigység későre pusztul ki.