Tapasztalata szerint ugyanis naponta ijesztő méretekben vész oda, kallódik el, cserél illetéktelenül gazdát, kerül jó pénzért távoli vidékekre az a fotográfiai kincs, mely a fényképészet hazai gyakorlatának kezdete óta otthonainkban felhalmozódott. Ez pedig ugyanolyan felbecsülhetetlen időlenyomat életünkről, jelenlétünkről — nevezzük akár tanúságnak is —, miként folklórunk maga, mely élő formájában mára alaposan megtépázva, kifakulva, de nagyobbrészt mégiscsak átmentve (Bartók, Kodály és utódaik révén) identitásunk letagadhatatlan és meghatározó része.

A régi fotóval kissé más a helyzet; a kép eredetije mindig egyetlen személyhez, műhelyhez kötődik, s legtöbbször talán már bottal üthetjük a nyomát. (...)

Egy pillanatra gondoljuk át, mi magunk hány fotót dobtunk már el életünkben, fölöslegesnek, haszontalannak, helyfoglalónak találva azokat, s e gesztusunkkal mindjárt töröltünk is egyet-egyet azon a roppant emlékezeten. (…) Tulajdonképpen ebből, a még el nem kótyavetyélt, még ideig-óráig biztos, bár ismeretlen helyen, beazonosítatlanul heverő kincsből épülne föl az az elképzelt múzeum, mely a digitalizálás révén lefékezhetné a romlást, meghosszabbítaná a még megmenthető hagyaték életét. (...)

A minap interneten rám talált egy fiatal sepsiszentgyörgyi tanárnő, aki szülőfaluja, a Zágon melletti Papolc több mint egy évtizede elhunyt fotográfusa, Imreh Albert emlékét és munkásságát szeretné kiemelni a feledésből és az ismeretlenségből. Annak idején a jobb sorsra érdemes, nyomorék ember szomszédságában lakott, gyerekként sokszor járt át fényképeszkedni, vagy a fotográfus felesége hívta, hogy mutogassa a padlásukon található töméntelen régi iratot, levelet, folyóiratokat. ,,Mindig állt a kapuban vasárnap, s a le-fel járókat behívta, hogy a férje lefotózza, s ezzel némi aprópénzhez jussanak — áll a hozzám jutott emlékező levélben. — Én most szeretném megadni neki a »végső tisztességet« ott a faluban, a falusiak előtt, amit életében nem kapott meg, s fotókiállításon bemutatni a hagyatékából néhány művészfotót az augusztusi Háromszéki Magyarok Világtalálkozója rendezvényeinek keretében."

Évtizedekkel ezelőtt riportot írtam Imreh Albertről, s jó pár felvételét közléshez segítettem. Biztattam, hogy betegágyhoz kötöttsége kényszerét kihasználva, írja meg nem mindennapi fotográfusi tapasztalatának hasznosítható tanulságát. (...)

Időközben az elkótyavetyélt papolci ház padlásáról orvosságos dobozokba rejtve, leszámozva, porosan és penészesen előkerült a fotós maradék hagyatéka — filmek és diafelvételek formájában —, amit gyors ütemben nekiláttunk digitalizálni.

És amíg készül a rendhagyó tárlat, amelyre immár több mint ötven kiállítandó, nagyított kép került elő, addig a már-már elveszett hagyaték számítógépes rögzítése közben a képernyőn kibomlanak egy falu, egy kistérség évtizedekkel ezelőtti, letűnt életének képi dokumentumai: falustársak, gyerekek, öregek, országúti pillanatok, utcaképek — mindaz, amit egy értelmes élet készülékének segítségével leadatolt. (...)

CSEKE GÁBOR, Hargita Népe