— Juliska néni, hogyan került Bukarestbe?

— 1918. január 8-án születtem Szentkatolnán. Gyermekkoromban nagy szegénységben éltünk, még élelmet is alig lehetett kapni. Sokszor Brassóba mentünk bevásárolni, egyik boltban vettünk egy kiló lisztet, a másikban egy kiló zsírt vagy egy kicsi kását. Telt-múlt az idő, s engem már tizenhárom éves koromban nagynéném elvitt Bukarestbe szolgálni. Amikor édesapám meghalt, én még csak egyéves voltam. Édesanyám többet nem ment férjhez, egyedül nevelt fel minket nagy nehézségek között. A nagynéném Bukarestben szakácsné volt, én pedig szobalány. Egy olasz diplomatánál szolgáltunk mindketten. Voltak vagy öten a családban. Jól telt ott nekünk. Közben megtörtént a bécsi döntés. A rádió mindennap az egyórás hírek után bemondta, hogy az az ezerötszáz lány és asszony, aki Bukarestben és Brassóban szolgál, hazamehet. A gazdámnak volt egy nagy irodája a Győzelem sugárúton (Calea Victoriei), ha jól emlékszem, úgy hívták, hogy olasz—német kompánia. Minden héten jött a gazdámhoz két olasz és két német, de engem különösen ez nem érdekelt, én még fiatal leányka voltam akkor. Volt velük egy román fiú, a románt fordította olasz és német nyelvre. Én megismerkedtem azzal a fiúval. Elég az hozzá, hogy néném mind mondta nekem: gyere haza Juliska, ki tudja, hogy lesz, Erdély elszakadt, ki tudja, mi fog történni, és édesanyád is már idős asszony, menjünk haza. Ő hazautazott, én maradtam. A román tolmáccsal egybekeltem, és két évig együtt éltünk. Nem eskítettek össze, mivel ő ortodox román volt, én pedig római katolikus magyar lány voltam. Eleget mondtam neki, hogy meg kellene esküdjünk, mivel falun szégyen volt vadházasságban élni valakivel. Két évig jól megvoltunk, a jó Isten is megver, ha rosszat mondok róla, a két év alatt az sem mondta, hogy állj félre. Két év után csak hívott haza édesanyám és a nagynéném, minden levélben az állt, hogy menjek haza. Elmentem a magyar és a román konzulátusra. Azt mondták, hogy adnak egy papírt, amivel hazajöhetek, de csak tíz napig maradhatok Észak-Erdélyben, ennyi idő alatt be tudom szerezni a szükséges iratokat ahhoz, hogy össze tudjunk házasodni. Utolsó este, amikor vacsoráztunk, akkor is arra kért a párom, hogy ne menjek el, maradjak vele. Azt mondta, hogy egy évnél tovább úgy sem lesz a magyaroké Erdély. Nem hallgattam rá, és hazajöttem. Amikor elmentem a néptanácshoz, azt mondták nekem, hogy a papír csak hazajövetelre jó, ezzel már vissza nem mehetek Bukarestbe. Három rend ruhával és két pár cipővel jöttem haza. Minden holmim Bukarestben maradt.

— Hogy lett Juliska néniből egyik napról a másikra kém?

— Három hónapig voltam itthon. 1941 decemberében jöttem haza, és 1942. március 15-én léptem át a román—magyar határt. Közben az élettársam írta a leveleket, hogy menjek vissza hozzá. Engem a határon kémként elfogtak, és őrizetbe vettek. Előpatak akkor Magyarországhoz, Hidvég Romániához tartozott. Bevittek a rendőrőrsre, és kezdtek vallatni. Onnan Földvárra kísért két katona. Ott is jegyzőkönyvet írtak, de nem engedtek szabadon. Életemben soha nem kémkedtem, azt sem tudtam, hogy mi a kémkedés, soha politikával nem foglalkoztam, nem is érdekelt a politika. Őrsről őrsre kísértek, amíg megérkeztek velem Brassóba az ötödik hadtesthez. Bevittek egy nagy irodába, és kezdődött ismét a vallatás. Mind tisztek voltak a teremben. Egy Schuller nevű sepsiszentgyörgyi főkémelhárító tiszt felől érdeklődtek, azt várták tőlem, mondjam azt, hogy ő küldött engem kémkedni. Ott tartottak egy hétig, és mindennap megvertek gumibottal. Egy hét után a bukaresti siguranţára vittek. Ott egy hónapig voltam. Első nap már betettek egy szekrénybe, és bekapcsolták az áramot. Második nap az ujjaimba tűket szúrtak, harmadik nap pofoztak, negyedik nap villannyal rázattak, ötödik nap kujakoltak, hogy mondjam azt, hogy Schuller küldött. Hiába mondtam nekik, hogy életemben nem láttam ilyen nevű embert, nem ismerek senkit. Az egyik tiszt úgy megvágott pofon, hogy felestem. Ezután kezdték elölről a kínzást villannyal. Ez így ment egy hónapon keresztül. Tiszta kék foltos volt a testem. Mindennap vittek le a kínzópincébe. Ott kaptam meg a szívbajt. Elég az hozzá, egy hónap után azt mondtam, hogy bármit aláírok, csak hagyjanak már békén, és ne kínozzanak tovább. Le kellett írnom, hogy az volt a megbízatásom, hogy Bukarestből az élettársamtól és a vezérkari tiszt testvérétől híreket vigyek Schullernek. A kocsi rendszámát is lediktálták, amivel én közlekedtem. Azt is lediktálták, hogy hány ezer pengőt kaptam Schullertől. Elfogatásomtól Hidvégtől Brassóig minden őrsön csak egyoldalas volt a nyilatkozatom, Bukarestben már tizenhárom és fél oldalas lett. Egy hét múlva a brassói börtönbe vittek, majd hadbíróság elé állítottak. Az ítélet halál volt. Az ítéletet nem hajtották végre, hanem egy év múlva újratárgyalták az ügyemet. Akkor életfogytiglani kényszermunkára ítéltek. Öt évet és három hónapot voltam teljesen ártatlanul a rácsok mögött. A börtönbüntetést a Prahova megyei Misleán, Câmpinatól nyolc kilométerre lévő női börtönben töltöttem le. Az volt Romániában a legnehezebb női börtön. Amikor odaszállítottak, betettek a kémek közé. Harmincan voltunk egy cellában. Egy másik cellában hatvannégy kommunista, a harmadikban pedig ötvennyolc vasgárdista volt. A börtönben összesen hatszázötvenen voltunk. Legelső nap már megkezdődött a szenvedésem. Naponta minden cellából ketten vitték a hordóban az ételt, a harmadik a puliszkát osztogatta. Kenyeret sosem adtak. Enni reggel soha nem kaptunk, csak délben és este. Csorba és puliszka volt a napi eledelünk. Este eltettünk egy darab puliszkát, amit másnap reggel ettünk meg. A leves tetején úsztak a hernyók, a száraz borsót megfőzték és abból kimásztak a kukacok, úgy úsztak a levesben, mint a tepertyűk a zsírban. Csütörtökön és vasárnap húst adtak, a tehén tőgyét és tüdejét főzték bele a levesbe. Abból is csak egy-egy kockát kaptunk. Nagyon büdös volt. A kémeket naponta dolgoztatták, perzsaszőnyegeket készítettünk. Reggel nyolctól este hatig dolgoztunk normára. A koszt végig nagyon gyenge volt. 1942. március 15-től 1947. június 17-ig voltam a rácsok mögött. Ez idő alatt az élettársam anyja levelet küldött nekem, amelyikben azt írta, hogy a párom meghalt a fronton. Amikor kiszabadultam, tudtam meg, hogy a párom nem halt meg, még a fronton sem járt.

— Hazatérése után hogyan alakult az élete?

— Miután hazakerültem, két évre rá kezdett az uram udvarolni nekem. Hiába mondták nekem, hogy ne menjek hozzá férjhez, nem hallgattam a jó tanácsra, és a felesége lettem. Szegény édesanyámra hallgattam, és hozzámentem. Harminchat évig éltünk együtt, de én egyetlen nap sem voltam boldog, soha, de soha nem voltam boldog. Soha nem szólított Jucinak, Juliskának, mindig azt hallottam, hogy te regáti kurva. Ez nagyon rosszul esett, mivel én Bukarestbe szolgálni és nem kurválkodni voltam. Házasságunkból három lány született, kettő iker. Van négy unokám és egy dédunokám. Mindegyik erősen jól van. Amikor elengedtek a börtönből, adtak egy papírt, amit egyszer a néhai uram a tűzbe dobott. Szabadulásom után tíz évig tartogattam, és milyen jó lenne, ha megvolna. Nem kapok egy vasat sem, mivel nincs bizonyítékom. Száz új lejt kapnék, ha bizonyítani tudnám legalább tanúkkal, hogy börtönben ültem. Tanúkkal sem tudom bizonyítani, mivel innen senki sem volt ott velem...

Utóirat:

Juliska nénivel augusztus 13-án beszélgettem. Akkor még nem tudhattam, hogy ez életében az első és legutolsó interjú, amit valaha újságírónak adott. 22-én a háza közelében, az orvosi rendelő előtt elgázolták. Aznap a brassói kórházban elhunyt. Élt 89 esztendőt. Isten nyugtassa, Juliska néni.