A két település között a határ a Székely Nemzeti Múzeum telkének város felőli szögleténél volt, ahol a határfa még nemrégiben a valamikori különállást jelképezte, most pedig várostörténetünk különleges, érdekes emléke.

A falu ősi magja a Büdöskút környékén helyezkedett el. A XVIII. század végén és a XIX. század elején a település az Illyefalva—Előpatak útelágazás irányába terjeszkedett. Első okleveles említése 1332-ből ismeretes Sancta Maria néven, amikor László nevű papja 6 banálist fizetett a pápai tizedbe. 1407-ben Zent Mária néven fordul elő. 1567-ben Zemerja közepes nagyságú település volt, Háromszék 96 községe közül a lakosság számát tekintve a 43. helyen állott. Báthori Zsigmond fejedelem 1583-ban kelt adománylevelében Zemerja Asszony elnevezéssel illetik, 1608-ban pedig Báthori Gábor kiváltságlevelében Szent Máriaként említik. Nem tudni pontosan, hogy mikor állandósodik a ma is használt Szemerja elnevezés.

A középkorban Szemerja erős unitárius fészeknek számított, a XIX. század közepén azonban az unitáriusok már csak hírmondónak maradtak, a reformátusok pedig nagy túlsúlyra tettek szert. 1869-ben a 623 lakosból 559 volt református, 28 katolikus, és csak 15-en maradtak az unitáriusok közül.

A Szemerján megtelepedett ősi családok az 1602-es összeírásban: Bóra, Demeter, Hegyes, Bontó, Incze, Fazakas, Kónya, Kovács, Bőjte, Sas, Szilveszter, Jó, Fábián, Bernád, Göde, Osváth.

Szabadrendű székelyekből jobbágyok

A zömében szabadrendű székelyek által lakott helység társadalmi összetételében 1562 után következett be a fordulat, amikor a közszékelyek felkelését elfojtották, a résztvevők jó részét jobbágysorba taszították. Ekkor kapott Geréb János adományként öt ház jobbágyot, de a Daczó család is ekkor válik szemerjai jobbágytartóvá.

Az 1658-as török-tatár dúlás ebben a faluban is nagy pusztítást okozott. A népesség nagy része a veszedelem hírére Erdővidék felé menekült, az ottani erdei utakon találkoztak málnási, angyalosi, gidófalvi, kőröspataki sorstársaikkal.

A török hódoltságot felváltó osztrák uralom szenvedésekkel terhes időszakot hozott a lakosság számára. A Rákóczi szabadságharchoz Szemerjáról is nagy számban csatlakoztak harcképes férfiak: Groncki János, Csákány Ferenc, Bora Zsigmond nemes, Demeter Tamás, Jó István, Incze Tamás, Serester István, Nagy Ferenc lófő, Vajna Dániel, Bálint Ferenc, Incze György gyalogos. A kuruc szabadságharc következményei nem csak a szegényeket, de a birtokos nemeseket is érintették, amint azt Nemes György levele is bizonyítja, melyet 1712-ben írt Hidvégről szemerjai Bora Zsigmondnak: ,,Kelletik kegyelmednek mostani alkalmatossággal búsítanom, mint nyavalyás itt való jobbágyim megnyomorodván az adó miatt, nincsen hová folyamodniok, gabonájuk elfogyott, és ami kevés marhájuk megmaradott, az is igen hitvány, senkinek nem kell. Miből szerezzék meg mostani adójukat, nincsen. Kegyelmedet tehát kérem bizalmasan, az én kezességemmel adjon számukra a levelet prezentáló embernek 10 forint kölcsönt bárcsak Szent János napig. Kegyelmednek bizony emberségesen megfizetek, akár pedig ezt a kis jószágot kegyelmednek szerezni igyekezem, ha kegyelmedet nem kontentálhatom, mivel magamnak is most annyira nincsen, hogy őket segélhessem. Bizony a kegyelmednek jóakaratát annak felette megszolgálom, és kérem, meg ne fogyatkozzam benne, ha lehet. Adjon Istennek oltalmába kegyelmedet és maradok kegyelmednek jóakaró szolgája. Nemes György"

A kuruc—labanc harcok alig ültek el, máris újabb megpróbáltatás várt a lakosságra. 1717 és 1719 között pestis, szárazság, éhínség tört a vidékre. Szemerja lakossága drámai módon megfogyatkozott. A 300 lélekből mindössze 160—180 maradt a vész elmúltával.

A székely határőrség 1764-es bevezetésével Szemerjáról 20 egyént írtak a gyalogosokhoz, 8-at pedig a huszárok közé.

Az 1848—49-es szabadságharc a falu történetének legfényesebb fejezetéhez tartozik. A helyi ellenállás egyik utolsó és döntő fontosságú ütközetére 1849. július 23-án Szemerján került sor. Nagy Sándor, az összecsapás krónikása a szemerjai csatát a piski ütközethez hasonlítja: ,,Dicső csata vala, fájdalom, az utolsó is."

Az egyesülés gondolata

Szemerja faluképét a XVIII. századból ismerjük. Az 1700-as évek közepéig a nemesi udvarházakat még fából építették, és zsindellyel födték be. A csűrök, istállók és lakóházak egy részének tetejére zsúp került. Ugyanakkor ebben az időben jelennek meg az első, kőből emelt épületek: a paplak és néhány kúria.

Szemerjának és környékének dohánytermesztési lehetőségei adták az ötletet a sepsiszentgyörgyi dohánygyár létrehozásához. 1883-ban 75 gazda foglalkozott az ipari növény termesztésével, több mint 27 hold összterületen. Később a dohány minőségének romlásával a háromszéki termés főleg pipadohányként volt hasznosítható.

Sepsiszentgyörgynek a városiasodás útján tett erőfeszítései sorában fontos állomás volt Szemerja faluval való egyesülése, mely esemény nemcsak lakosságbeli gyarapodást hozott, de területileg is megnövelte a város határát, és gazdaságilag is jótékony hatást gyakorolt a település fejlődésére.

Az egyesülés gondolata a XIX. század utolsó felénél jóval korábbi keletű. A szabadságharc idején a nehézségeken csak a legteljesebb összefogással lehetett túljutni, a harcok idején pedig egymást támogatták a szorult helyzetben lévő közösségek. Így kovácsolódott össze egyfajta szoros együttműködés a már majdnem összeépült Sepsiszentgyörgy és Szemerja között. A szépmezei vagy eprestetői csatákban éppúgy részt vettek a szemerjaiak, mint a sepsiszentgyörgyiek a szemerjai ütközetben. Az egymásrautaltság kényszerét, de jótékony hatását is mindannyian felismerték, és a háborús időben már felvetődött a két közel fekvő település egyesülésének gondolata. A szabadságharc bukása után, az önkényuralom éveiben mellőzték az egybekapcsolás lehetőségét, de a közigazgatás újjászervezé­sével, a széki rendszer megszüntetésével és a vármegyei adminisztráció Székelyföldre való kiterjesztésével egyidejűleg 1876-ban és az azt követő években egyre inkább előtérbe került a két helység egybeolvasztásának elnapolhatatlan véghezvitele.

(folytatjuk)