Tanulmányunk tárgya egy olyan írástudó, aki a valóságban nem az, de egyesek mégis annak tartják, és így a világra hatást gyakorolhat. Erkölcsi leckék sorát zúdítja ránk, és gőgösen oktat ki minket, közönséges halandókat. Teszi mindezt immár több éve, és egy pillanatra sem hajlandó — akár egy mondat erejéig sem — elismerni, hogy voltak, vannak becsülettel hivatásuknak élő pedagógusok. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringtek szombaton délután a Sugás-kertben összesereglett vén diákok körében.

1968-ban kezdődött minden — vagy, csupán néhány éves szünettel folytatódott... Mindegy. Az akkor még tizenéves diákok két-három lelkes tanár kíséretében (újból) életre keltették a Székely Mikó Kollégium néptáncegyüttesét. Megpengették a hegedűk húrját, végigtáncolták Erdélyt... s, miért ne, az anyaországot. Számtalan seregszemlén díjakkal bizonyították, hogy amit színpadra visznek, azt komolyan hiszik és cselekszik. Közben magukba szívták a tudást, a nemzeti hovatartozás érzését, a hagyományőrzés fontosságát. Tudták, ez a megmaradás esélye, akkor is, amikor a mindenkori hatalom nem így gondolta...

S lám, most negyven év után, amikor önrendelkezésről beszélünk, akad magát pedagógusnak nevező egyén, aki nem enged be bennünket, vén diákokat a ,,mi iskolánkba". ,,Szomorúság tölti be szívemet" — mondta az együttes egykori szólistája... mielőtt dalolásba kezdett... De nem csupán ő volt szomorú. Szomorúak voltak a nézők, a szereplők, a sok-sok mikós öregdiák, aki fontosnak tartotta, hogy eljöjjön megnézni a majdnem negyven év nemzedékét egybefonó, egybeölelő előadást. Még Amerikából is ,,hazatáncoltak" erre a napra páran.

Nagy kár, hogy a magát menedzsernek nevező tanár úr nem volt kíváncsi erre a szívet, lelket melengető eseményre. Nem tisztelte meg sem volt tanár kollégáit, Péter Albertet, Péter Sándort, Dancs Árpádot, sem pedig az ünneplőket.

A tények magukért beszélnek: úgy gondoljuk, hogy ez a sértés mindnyájunknak szólt. Önkéntelenül is feltevődik a kérdés: a modernségbe ájult oktatási rendszeren keresztül, a ,,modern" menedzser elhivatottságával akarja megsemmisíteni a mikós szellemet? A mi diákéveink alatt is akadt tanár, aki nem szerette, nem értékelte a népi együttes munkáját, de volt az iskola élén egy, a nemzedékeire és azok megvalósításaira büszke székely ember, Albert Ernő.

Ugyancsak hiányoltuk jelenlétét a helyi televíziónak is, de a város egykori mikós diák vezetőségét is. Idén Háromszék hazavárja külföldre szakadt honfitársait. Vajon távolmaradásukkal képviselik magukat akkor is? Valami baj van itt… nagy baj. Csak szavazáskor fogunk össze(-vissza), ébresztjük a nemzeti identitástudatot.

A hal a fejétől büdösödik — tartja a bölcs mondás! —, na de fordítva pucolják... Kár, nagy kár, hogy ennyire nem érdekel senkit semmi.