Van egy bizonyos időszaka az életünknek, amikor már "nem a messzi távlatoknak él az ember, s nem is a pillanatnak, mohón, mint az ifjúság és a vénség: ez az idő, amikor a valóságos jelennek élünk, a napnak és az éjszakának, pontosan ennek a napnak, az ébredéstől az elalvásig, figyelmesen és hálásan, szakszerűen és türelmesen, csaknem boldogan. Mert nincs más boldogság, csak a valóság megismerése, elviselése és megértése." Ezt az időszakot nevezik a franciák — Márai Sándor szerint — "só és bors közöttnek". Ez az az időszak, úgy negyven és ötven között, amikor az ember hajának borsos feketesége kezd elvegyülni a fehér hajszálak sószín bölcsességével.
Nem véletlenül idéztem éppen Márai Sándortól, hiszen Turóczi Ildikó Álomcsapdájának* nyolc ciklusba sorolt több mint nyolcvan, pontosabban nyolcvankét hosszabb-rövidebb szövege legközelebbi rokonként, felmenőként éppen a lassan több mint húsz évvel ezelőtt elhunyt Mester Füveskönyvével, az Ég és földdel, meg a Négy évszak című kötetével hozható kapcsolatba. Ezek a tömör, miniesszészerű elmélkedések — jóról, rosszról, életről és halálról, az ősök tetteiről és a szülőkről, a szabadságról és a szeretetről, otthonosságról és otthontalanságról, döntésekről és felelősségről, önmagunk megismeréséről és elfogadásáról, mások elfogadásáról, az igaz barátságról, az élet apró örömeiről, a szorongásról, függőségről, a mindennapokról, Istenről, hitről, felnőtté válásról és gyermeki létről, a saját ritmus szerint élt életről, maszkokról és a saját arcról, szeretetről és magányról, saját útról és segítőkészségről — tulajdonképpen ugyanannak az írói, gondolkodói, elmélkedői attitűdnek, gesztusnak a termékei, mint a nagy előd esetében.
Emberek vagyunk, ezért hát minden érdekel, mi emberi, mondhatnánk a könyv lényegére célozva és erre az igazi lényegre talán rá is tapintva. Mert minden vagy szinte minden, ami egy ember életében érdekes, fontos, ami gondolkodásra, elgondolkodásra késztető lehet, majdnem minden vagy nagyon sok minden feltűnik, elősorolódik, szóba kerül itt. Mert Turóczi Ildikó elsősorban gondolkodik, és gondolkodásra késztet. Emberi dolgokról, emberi dolgainkról elmélkedik állandó befelé, főként önmagába és önmagára való figyeléssel.
Mert ez a könyv egy nagyon erősen öntörvényű embernek — aki erős is és kemény is, de nő is és anya is — a küzdelme önmagával, a világgal, saját kételyeivel; felülemelkedés és elbizonytalanodás, és állandó újra- és újra- és újrakezdés. Gyűjtemény ez a könyv a látható és a láthatatlan énről, a játszmákról és a játékokról, a kimondott szó hatalmáról, arról az emberről, aki szereti saját magát, és úgy szereti, ahogy van; nem akar megváltozni, és nem akar megváltoztatni sem; nem akar megfelelni, és nem akar megfeleltetni sem.
Azt is mondhatjuk, idézőjelben persze, hogy valóságos "élveboncolás" a kötet legtöbb írása: mert kegyetlen, szembenéző, őszinte, hiteles elszámolás a gyereknevelésről, az öntörvényű, dacos kamaszról, társra találásról és elválásról, a csiki-csuki állapotról, a házasságról; arról a nagybetűs, saját, különbejáratú életről, ami valamiféle "csodálatos eklektika" törvényei és annak sajátos rendje és rendszere szerint működik.
"Nem érdekel a múlt, nem firtatom a jövőt. Megragad a jelen" — írja Turóczi Ildikó, mert a valóságos jelennek akar élni, a perceknek és óráknak. Csakis a most érdekli, és ebben a mostban tulajdonképpen az, hogy jól érezze magát benne; senkitől nem várva semmit, örökös "nyughatatlan nyugtalanságban", mert ilyenkor van ideje magára figyelni, a saját ritmusú életet élni; és ilyenkor ez a nyugtalanság szinte észrevétlenül átalakul megnyugvássá, valami belső kontemplációvá, teljes nyugalommá.
Olyan Turóczi Ildikó Álomcsapdája, mint egy pszichodramatikus játék: védett környezetben egy színpadra, tehát a könyv terébe, a könyv lapjaira viszi, és ott mintegy feltárja lelkét, a gubancait; itt teljesen lekerülnek az addig meglévő maszkok, és az ember önmaga lehet a közönség, ez esetben a könyv lapjain, az olvasók előtt.
Van tehát egy időszak az ember életében, bő tízévnyi periódus, a "só és bors közötti" életszakasz, amikor az ember még megfontoltabb, megóvni szeretne, megmenteni és a jelennek, a jelen boldogságának élni, csak az egymás után elhussanó percnek és csak a pillanatnak; és úgy élni, hogy a rossz álmokat felfogja, és csakis a jó álmokat engedje át, mint ahogy ezt Turóczi Ildikó is teszi az egy év leforgása alatt immár második könyvében, a tavaly megjelent Buen Camino! — Jó utat! című kötet utáni Álomcsapdában. Könnyű és csak jó, csak kellemes álommal járó olvasást kívánok — a szerzővel együtt — az újabb kötet olvasóinak.
* Sepsiszentgyörgy, 2010, T3 Kiadó
