Máig időszerű tanulságok
A térség klimatikus és egyéb adottságai ugyanis tökéletesen megfelelnek a lentermesztésnek, azt sok-sok hektáron művelték is a megyében mind a magánszférában – a kezdeti években –, mind a nagyüzemi gazdálkodás idején, és lett volna jövője a ’89-es fordulatot követően is. Ma sok parlagon heverő föld megmunkálását tenné kifizetődővé. Gazdasági feltételeit, beágyazottságát tehát egészen másként kell megítélni, mint teszem azt, a Brassóból kihelyezett olyan ágazatokét, melyeket aztán a kilencvenes évek végén a román autóipar hagyományos vonalának összeomlása temetett maga alá. Mint közismert, a francia kézbe jutott piteşti-i gyár már nem tartott igényt a román beszállítók termékeire, és ez megpecsételte az alkatrészgyárak sorsát. Hason­lóképpen vitte csődbe a traktorgyár széthullása saját kiszolgálóit. A rétyi lenrost ugyan szintén elveszítette piacát, a román feldolgozóipar bebukott, másik oldalon azonban az ipari növénytermesztés feltételeit életben lehetett volna tartani, és erre támaszkodva új vevők után lehetett volna nézni. Mint láttuk azonban, azoknak, akikre sorsát bízták, kisebb gondjuk is nagyobb volt ennél, s a még működtethető gyári berendezés végül ócskavasként jutott az elkótyavetyélés sorsára. Létezett legalább egy jó szándékú terv is megmentésére, mely megmaradt ugyan az óhaj szintjén, de így is jellemző történet. A neve elhallgatását kérő újabb tanúnk földmérő szakemberként vett részt a felszámolás szomorú munkájában.

Befektető kerestetik
– A csődeljárást a bákói Consulting cég végezte, ahogy azt már megírta lapjuk. Nos, a telekkönyvi dosszié elkészítését rám bízták, felmértük a területet, az 27,6 hektárra rúg, nem 22-re, miként megjelent. Meghirdették a felszámolást, meghívtak, vegyek részt, s látom, a harmadik versenytárgyaláson sem jelentkezett senki. Ott ismertem meg a felszámolással megbízott bákói cég vezér- és kereskedelmi igazgatóját. Be­szélgetünk, és mondom nekik, nagyon szeretném, ha a gyárat idevaló venné meg, aki újra beindítaná. Kevés olyan rendes román embert láttam különben, mint ez a kettő. Azt felelték, ők várhatnak, de jelezzem, ha valaki vevőt találok. Rögtön akcióba léptem, a bálványosi nyári szabadegyetemen találkoztam Encs város fideszes polgármesterével, és előadtam neki, befektetőt keresünk. Az illető parlamenti képviselő is volt, azt ígérte, beszél Orbán Viktor kormányfővel. Talán 2000-ben történt. A tévében egyszer hallom, felvettek kétmilliárd forintot erdélyi infrastruktúra-fejlesztésre. Gondoltam, ebből jut nekünk is. Engem még a táborban fölkért a képviselő, készítsek egy tanulmányt, miért fontos e gyár a székelységnek, és milyenek a gazdasági feltételek. Én azt a néhány oldalas szöveget saját költségemen el is készítettem agronómusi stb. segítséggel A Kovászna megyei lentermesztés múltja, jelene és jövője címmel. Ecseteltük, milyen hozamokat lehet elérni a homokon stb., megkértek, angolra is fordíttassam le. A családom különben érdekelt lett volna benne, visszakapott földjeinken szívesen termesztettünk volna lent. A dolgozatot legjobb barátom személyesen adta át Pesten. Telt az idő, választ nem kaptam. A Corvinus Társaság megbízottját kérdem egy városházi gyűlésen, volt-e szó rólunk. ,,Én, uram, nem tudok semmit, nekem nem szóltak." Nem volt túl biztató. Két hétre rá telefonon hívnak Bákóból: ,,Venim, problema e foarte arzătoare" (Sürgős ügyben meglátogatjuk). Megjelennek nálam, és közlik: ,,Bukarestből üzentek, gyorsítsuk fel a felszámolást, és felrendeltek, mutassuk fel, mit végeztünk eddig." Úgyhogy, ha még igényt tartok rá, jó lenne, ha ajánlatot tennék a megvételre. ,,Én!? – kérdeztem megdöbbenve – Hát nekem egy szegény kis cégecském van, hogy jöhetnék én ahhoz?" Megnyugtattak, nem tesz semmit, becsületszavukat adják, csak azért kell, hogy eddigi késlekedésüket igazolják az Állami Vagyonalap előtt. Jó, mondom, de mennyit ajánljak? Hát egymilliárdot, felelték.
— Nem veszélyes játék ez? Nem kérhetik számon az emberen?
— Nem. Került ugyanis egy vevő, aki még rátett 200 milliót, így kelt el 1,2 milliárdért. Mi volt ez annak, aki megvette? Semmi... De én ko­mo­lyan gondoltam, törtem a fejem, honnan szedjem össze a pénzt. Sok volt a dolgom, Magyar­országra kimenni nem volt érkezésem. Ott esetleg sikerülhetett volna. No de rám telefonálnak Bákóból, jelentkezett egy arab, aki nálunk végezte tanulmányait, vegyes házasságban él stb., az megveszi, nem várhatnak tovább. Megértet­tem, gondoltam, vége, lemondhatok róla.

Manőverek
A fentiek jól illusztrálják, hogyan folytak az ún. versenytárgyalások, milyen technikával vezették azokat le, és alakították az árakat. Itt persze csődeljárás felszámolói ügyködtek, nem magánosítási licitről volt szó, a rétyi lengyár ellen ugyanis fizetésképtelenség miatt az adóhatóság indított csődeljárást, hogy hátralékaihoz hozzájusson. Ilyenkor már nem támaszthatók a termelés fenntartásához, munkahelyek megőrzéséhez stb. fűződő feltételek, a kezdeményező egyetlen szempontja, hogy pénzéhez jusson – bármi áron. Aki pedig megvesz egy ilyen ingatlant, az abszolút szabad kezet kap, és semmiféle elszámolással nem tartozik senkinek.
– Nem lett vége, mert nemsokára ismét hívtak. Közben az arab kinevezte a lengyár adminisztrátorává azt, aki korábban a Kovászna városi téesznek volt az elnöke. Befurakodott az arab bizalmába, és az kinevezte. Eljött hozzám: szükség lenne rám, mérjem fel újra, jelöljem meg a birtok határait, hogy bekeríthessék, mert kezdett már nagyon leromlani a régi kerítés. Rendben, mondom, kössünk szerződést, adjon előleget! Hát az nem tőle függ... Látom, köntörfalazik. Felkerestem a főnökét Bukarestben, az arabot, hogy behajtsam, ami járt nekem. Tudott az ellenséges viszonyról, azzal fizetett ki, a szerződésemet nem ő írta alá, hanem az apja... Na, gondoltam, ezzel többet nem foglalkozom, van munkám egyéb elég. És akkor minden felmérés nélkül, a rétyi polgármester segítségével a sasok helyét kijelölték, és felállították őket kerítésestül!

Háborús pusztítás
– Aztán ez az adminisztrátor juttatta mai állapotába a gyárat – persze a főnökei utasítására – folytatja narrátorunk. – Nem telt el három év, és a vételárból legalább 850 milliót visszaszereztek. Felvette a kapcsolatot az ócskavastelepekkel. Hatalmas vas hídmérlegek és rengeteg gép állt a telepen, elmesélhetik a volt alkalmazottak. A tavaly jártam kinn, amikor az új tulajdonosnak ismét felmértem digitálisan. Az épületek úgy néznek ki, mintha háborút szenvedtek volna el. Közben egyik kézből a másikba ment át, és az értéke 1,2 milliárdról 47 milliárdra nőtt az utolsó bejegyzés szerint. Így történik a pénzmosás is. Felnyomják az értéket, és a többletet kiveszik a profitból, mert akkor az nem esik adózás alá. Amit beruházol, az sem. Maga a vásárlás a beruházás. Arról is tudok különben, hogy egy adott pillanatban az ortodox egyház akarta megvenni, öregotthont akart építeni a pópáinak... No de mondjam el a csattanót. Az első eladás után egy évre Rétyen tartózkodom, jön a polgármester egy trópusi sisakos úrral. Mondom a polgármesternek, ezt jól ellőttük. Kérdi az úr, miről beszélünk. Meséljük, mi történt a lengyárral. Mennyi kellett volna még? Hát mi azt megadtuk volna, te Ferenc! Nos, a magyarországi testvértelepülés elöljárója volt, meg tudták volna venni. Egy banánhéjon csúsztunk el!...
– Tulajdonképpen nem volt nagy összeg.
– Pár százaléka a reális értéknek. Háromszáz hektáron kellett volna hozzá termeszteni lent, meg­oldható lett volna a megyében, s megbeszéltük a szövőgyárban Fazakas Mihály mérnökkel, ő az igazgatóval, hogy ha fonalat tudunk adni, ők megszövik. A lenfonal akrillal vagy poliészterrel párosítva a legfinomabb női konfekciós anyagot adja. A világpiac ma bőg a lenvászon után! Kéri a hadiipar, a könyvkötészet, a készruhagyártás! A le­hető legegészségesebb viselet! No, de mindezek ellenére felsültünk, mert kinek volt egymilliárdja?
*
Fűzzük hozzá az iparág egy esetleges feltámadása reményében, hogy a lent elsődleges rétyi feldolgozása után jórészt Gyergyóban fonták meg, s a megyei textilipar gyárthatott volna vásznat, ruhadarabot stb. belőle. Nem elhanyagolható szempont, hogy a nyersanyagtól a késztermékig a Székelyföldön futotta volna be a maga egész gazdasági ciklusát.