Megérdemli-e a romániai országgyűlés, hogy ily kíméletlenül bánjanak vele? Közvélemény-kutatások szerint nincs is kevésbé tisztelt intézménye a politikai életünknek, mint a parlament, holott annak – mint a népakarat legfőbb kifejeződésének, mint a választók által delegált képviselők alkotta gyülekezetnek – a legnagyobb tekintéllyel kellene rendelkeznie. Fő államhatalmi intézményként a kormány, az államfő, mindenki neki felelős, s mind fejet kell hajtaniuk előtte.
Nos, minálunk sokszor úgy ócsárolják, mint ahol kutyakomédiánál egyéb alig folyik, s mint ami inkább rombolja a közélet iránti érdeklődést, semmint fokozza vagy ébren tartja.
Jómagam ugyan nem osztozom a szidalmazókkal jelentőségének lebecsülésében, de működése és szerkezete, úgy gondolom, valóban reformra szorul. Mindenekelőtt a két ház azonos szerepköre zavaró, meddő ismétléseivel valóságos fékjét képezi a jogalkotásnak és döntéshozatalnak, ezért hajlok arra, hogy a felsőházat olyan fórummá kellene átalakítani, melyben a civil, egyházi, művelődési, kisebbségi, regionális stb. érdekszövetségeknek kellene mandátumot osztani. Másodszor: az államelnöki megbízatásba beépített hatalmi többletről kellene eldönteni, nem megy-e a parlamentarizmus rovására, nem csorbítja-e a demokráciát. Harmadszor: a pártfrakciókat kellene megszilárdítani. Nem titok ugyanis, hogy a legutóbbi választások ún. kormánytöbbsége jórészt a pártszavazók akaratára rácáfolva alakult meg.
Ahol a pártok identitása is kétes és színjátszó, ott a szavazótábor elbizonytalanodik, az egész politikai élet a választói szándéknak nem hű leképezése, hanem inkább kisiklatója, meghamisítója lesz.