Az induló tanítóképző igazgatónőjénél jelentkeztünk, aki summásan kifaggatott, kik és mik lennénk, honnan, milyen családból jövünk, és miért éppen tanítók akarunk lenni. Válaszainkat alkalmasnak vélte arra, hogy azon nyomban két vagy három tanárral a tudományunkról faggattasson. Ez is ukmukfukk történt, és mi tanítójelöltekként léptünk ki a vaskapun. Akkor ennyi volt a felvételi.

Az igazgatónő Nagy Irénke, a későbbi Czompó Istvánné volt. Földrajz szakos tanár. A tanítónők százai bizonyára ekként emlékeznek rá. Én is, de ezeket az emlékeket most megtoldom ama szellemi és politikai földrajzzal, amelyet Irénke néni közszereplőként iskolán kívül is művelt.

1968-ban, immár rajoni tanügyi osztályvezetőként, Irénke nénivel együtt hívtak valami fontos gyűlésbe, ahol bukaresti és tartományi elvtársak cinikus és fölényes fumigálással a Fazakas János és csapata által összehozott, a székelyföldi megyék térségeinek nagy részét együvé fogó Hargita megye elképzelést illett — illetve kellett — visszautasítani. A prímet központi elvtársakat is túlbeszélve meg ,,felülírva" az a nagy hatalmú Gheorghe Pană brassói első titkár vitte, aki néhány hónap múlva központi bizottsági titkárként a Géniusz feleségének politikai lakájaként gazsulált. Elemi dolog volt megvédeni a Fazakas-féle előterjesztést. A magam módján ezt meg is tettem, holott sejtettem, hogy az ügy képviseletében magamra maradok. A rajoni vezetés ugyanis a nagy meccs első menetében bizonytalan volt, hümmögve tértek ki az egyenes beszéd elől.

És akkor meglepetésemre szót kért Czompó Irénke néni, és a földrajz szakos tanár alaposságával olyan védőbeszédet tartott az elképzelt Nagy-Hargita megye mellett, hogy a jelenlévőknek elállt a lélegzete.

Máig is szégyellem magam, hogy akkor ezt nem néztem ki belőle. A térség földrajzi, gazdaságföldrajzi, geológiai, történelmi, kulturális és etnikai egységéről szólt, arról, hogy miért életképes a térséget adminisztratív vezetés dolgában is egybefogó megyésítési terv, beszélt arról, hogy az elképzelt Csíkszereda azért is alkalmas megyeközpontnak, mert nagyjából, alig néhány kilométernyi eltéréssel, azonosak a távolságok Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Barót, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós és Csíkszereda között.

Irénke néni felszólalását (akárcsak ezt megelőzően az enyémet) belekotyogó elutasítással fogadták, s az elvtársak azzal a meggyőződéssel távoztak, hogy a rajoni vezetés nagy-nagy többsége velük tart, csak ketten okoskodnak az eleve halva született Nagy-Hargita megye mellett.

Két-három hét múlva tértek vissza, és akkor megdöbbenve tapasztalták, hogy az az érvrendszer, amelyet Czompó Irénke előadott, a rajoni vezetés egészének akaratába befészkelte magát, s Szász Domokos rajoni első titkárral az élen Háromszék déli részének Brassótól való leválását akarja.

Még nem állították ki a bizonyítványt, de tulajdonképpen ekkor alapozódott meg a két magyar megye létesítésének gondolata.

Most kedden éppen egy olyan megbeszélésről érkeztem haza, amelyen az ország új régiókra bontása volt a téma, köztük Székelyföldnek mint önálló entitásnak az újrateremtése.

Ekkor tudtam meg, hogy 93 éves korában elhunyt a segesvári születésű, Háromszékre honosodott egykori földrajztanár igazgatónőnk.

Édesapja unitárius lelkész volt, ezért aztán eltávolították a tanítóképző éléről, és lefokozták általános iskolai igazgatóvá. Azt is most értettem meg, hogy miért fogadott 1948-ban bennünket, ,,nem megfelelő társadalmi eredetűeket" akkora empátiával a képzőben. Társadalmi eredet dolgában Irénke néni ,,szénája sem állt jól", amiről, természetesen, mi semmit nem tudtunk.

Milyen kár, hogy már nem mondhatja el a most tervezett Székelyföld régió melletti földrajzi, gazdasági, históriai, etnikai alapozású apológiáját.

Ezt most már nekünk kell mondanunk.

Szép kort élt meg: 1914. január 24-én született. Isten nyugtassa, s Isten éltesse elképzelését Székelyföld egységéről.