Jaj annak a népnek, népcsoportnak, melynek nem kerül karizmatikus vezetője, olyan soknyelvű szószólója, aki téríteni és gyógyítani is képes. Tudniillik a karizma ezt a három dolgot jelenti: a nyelveken szólást, a térítést és a gyógyítást. Tőkés László ezekre képes volt már a legvadabb rendszer idején is. Emlékezzünk csak a Vasárnapi újságban elhangzott (Király Edittel készült) interjúira: akkor törte meg a hallgatás falát, amikor nagyjából nyikkanni sem mertünk, olyan dermedt csendben ültünk a rádió előtt, hogy véletlenül se hallja meg a szomszéd, miről beszélgetünk, amikor az ajtókilincsnek is füle volt, amikor nem tudhattuk, mikor készül a behívócédula egy kis társalgásra. Tőkés Lászlót sokszor megalázták, dobálták Brassó és Dés között ide-oda, de ő nem tágított, következetesen mondta a magáét, mondta az igazát, ellent mert mondani a püspökének is, amiért aztán levették válláról a palástot. Szerencséjére ’89 végén pirkadt az ég, megnyílt a szocialista tábor kapuja Ausztria felé, csapot-papot hagyva futottak az endékások Ausztria felé, s nemsokára Magyarországra is beköszöntött leheletnyi langymelege a tavasznak, és karácsonyra Románia is felsorakozhatott a vasfüggöny nélküli országok közé. Volt öröm, üdvrivalgás, persze, a volt rendszer gazdái akadályozták volna a rendszerváltást, de erejük fogyott már. Tőkés ebben a bonyolult helyzetben is tudta, mi a teendő, eligazító volt a szava a vásárhelyi eseményekkor is, akárcsak a bukaresti balhék idején, amikor egymásnak rontottak a maradi erők és az új idők új emberei. Hál’ istennek megúszta Tőkés László a rendszerváltást, Isten megsegítette, s a későbbiekben is mellette volt. Példaképünk tudott maradni, annak kell lennie az ezutániakban is. Így kívánjuk többnyire a józan észre hallgatók, ezért is adja Isten, hogy fölényes győzelmet arasson az európai parlamenti választásokon. Mindannyiunk óhaja, vágya ez. Úgy legyen.
