Két eset lehetséges. Egyik: az erdélyi magyar választók megfelelő hányada alkalmasnak tartja Tőkés Lászlót arra, hogy legalább egy brüsszeli mandátum erejéig képviselje (netán érvényesítse) az erdélyiek érdekeit egy olyan színpadon, amellyel kapcsolatban — ez kétségtelen — e választók csak homályos képzetekkel és illúziókkal bírnak.
A másik eset: Tőkés nem rendelkezik számottevő támogatottsággal. Ha így áll a helyzet, az RMDSZ reálisan mérte fel a helyzetet, amikor úgy döntött: EP-listája élére semmi értelme egy lúzert odaállítania, egy politikai senkit, egy ismeretlen önjelöltet. És ha e döntése reális volt, értelmetlen minden olyan retorika, mely szerint Tőkés megbontja ,,az egységet". Hiszen az erdélyi magyar választó (a továbbiakban: EMV) egységesen és megbonthatatlanul ott sorakozik bizarr egypártrendszere mögött. Éppen erre a fanatikus és hűbéries viszonyra épít az RMDSZ, amikor úgy dönt, ahogy dönt — és ugyan ki merné vitatni a bölcs vezetők döntésének helyességét?
De mi van, ha a vezetők látnoki bölcsessége ebben a kivételes esetben csődöt mondott, és a nyáj ezúttal nem úgy fog bégetni, ahogyan kötelessége volna? Mi van, ha az EMV szimpátiáját mégis a püspök élvezi, nem a pártbizalmiak?
Akkor, végre egyszer, az RMDSZ vezetőinek szembe kell nézniük azzal, hogy a döntések következményekkel járnak. Föl kell ismerniük, hogy a beteges féltékenység, amellyel nemcsak riválisokat nem tűrnek meg saját közelükben, de ellenvéleményt sem, olykor kockázatokat is hordoz. Be kell látniuk, hogy olykor választaniuk kell patologikus ösztöneik kiélése és a politikailag hasznos visszafogottság között.
Az a dölyf, az a gőg, az az elvakultság, az a hübrisz, az az arrogancia, az a vehemencia, az a hiperböszmeség, amellyel az RMDSZ lesöpörte Tőkés Lászlót a lehetséges jelöltek sakktáblájáról, lehetetlen, hogy ne bosszulja meg magát. Mert igaz ugyan, hogy a politikus is ember, s mint ilyent, őt is indulatok kormányozzák — de az a politikus, aki ellenfelét nem legyőzni, hanem megalázni akarja, holttestét harci szekeréhez kötve végigvonszolni a vár alatt, feltörölni vele a padlót és ketrecben mutogatni: az ilyen politikus nem jó politikus. Nem tudja, hogy mindezt nem lehet büntetlenül megcsinálni. Nem tudja, hogy nem szabad belerúgni a döglött oroszlánba. És nemcsak azért, mert korántsem biztos, hogy tényleg nem szuszog már. Ha kiadta már a lelkét, akkor meg azért ne rugdossuk.
Nem vitás, hogy az RMDSZ kamarillája úgy spekulált: a választónak úgysem lesz más választása, mint rájuk és bükkfanyelvükön is csak dadogni képes mamelukjaikra szavazni. (Nehogy már képviselet nélkül maradjunk Brüsszelben, ezt jól az ostoba fejükbe kell verni, lásd: ,,nehogy képviselet nélkül maradjunk Bukarestben" — amely drámai kérdés eltakarja a szomorú tényt, hogy Bukarestben bizony, parlament ide vagy oda, immár másfél évtizede az RMDSZ elsősorban nem érdeket érvényesít, hanem pecsenyét sütöget.) Nem vitás, hogy úgy számítottak: a püspök úgysem fog szembemenni az RMDSZ-szel. Elkúrták. Mert rossz politikusok és rossz pszichológusok: bárki megmondta volna, hogy a kos jellemű püspök ismét megkísérti majd a lehetetlent. Mint 1989-ben.
Milyen elegáns és egyszerű módon meg tudott volna szabadulni az RMDSZ Tőkés kellemetlen közelségétől, ha elküldi Brüsszelbe! Nem érhette volna több szó a ház elejét. Méghogy egy kiszorítós, féltékeny, bosszúálló és intoleráns banda vezetné a pártot? Ugyan, kérem. Hát nem éppen mi javasoljuk a püspök urat befutó helyre? No jó, nem a lista első helyére, mert hiszen az akkora nagyágyúknak van fenntartva, hogy ott már el kell némulnia a halandónak — de azért tisztességgel megadtuk a módját. Második hely, aztán coki. Kotródjon el a püspök a belgákhoz, és ne zavarja többé köreinket.
Igen, így is lehetett volna. Csak az a hübrisz, csak az ne ágálna az emberben, most aztán tessék, itt a helyzet.
Szőcs Géza
(Heti Válasz)
