A könyv számtalan elfelejtett, alig ismert írást támaszt fel a papírsírból. Most mutatóba Illyés — az ő egyik írásának címe került a kötet borítójára — l945-ben íródó jegyzeteiből idézünk abban a reményben, hogy a könyvre még többször is visszatérhetünk, hiszen legkevesebb elmondani róla, hogy máig nyitó tanulságokban és hideglelősen pontos megfigyelésekben bővelkedik.

Bogdán László

(részletek)

Nagyvárad után eltűnnek a magyar feliratok és cégtáblák, sorjázni kezdenek a kékre meszelt házak. Átmegyünk egypár nagyobb városon. Még több trikolór, még több diadalkapu, a ragyogó üvegű kirakatsorok közt nyüzsgő polgári gépkocsirajok, a járdán villogó tiszti csizmák és selyemharisnyák. Az általános kép: egy békébe visszatért ország ünnepli diadalát. Amit az ember a szemével magába szed, a külső jelek után is jól elképzelhető, milyen az erdélyi románság belső lelkiállapota.

S a magyarságé?

A magyar politika örök vádja, hogy a román politika ,,ingatag", ,,megbízhatatlan", sőt, ,,kétszínű". Az igazság az, hogy a román politika nagyon is egyenes vonalban tudta követni azt, amit a nemzeti tudat épp a maga érdekének vélt. Azaz nagyon is állhatatosan szolgálta és képviselte azt az egységet, amelyről másodszor is meg kell mondanunk, hogy önmagában még nem érték; az teszi azzá, amit beleöntenek.

Mi volt a románságnak az az egységes, ösztönös, belső magatartása a magyarság irányában? Természetesen az, ami a fűé akár a kert, akár a pusztaság irányában. Az, ami a magyarságé is a románság irányában: benőni a legkisebb területet is, amely a történelem vagy az ,,életműködés" következtében üresen marad. S ahelyett, hogy felelevenítenénk, mennyire volt innen is, onnan is ez a benövés békés vagy erőszakos, mondjuk már meg itt, hogy a két népnek ez a növényi versenye ezután sem áll meg. Téves fogalma van annak a demokráciáról, aki azt hiszi, hogy egy olyan területen, mint Erdély, ahol a parcellák sorsát egy-egy házasság vagy szerencsés tehéneladás dönti el, akármiféle demokrácia örök határokat tud húzni, szinte latifundiumi jogot adva ennek vagy annak a népnek. A demokrácia a népek közt nem életteret oszt, hanem egyforma életlehetőséget.

A románságról, a román—magyar viszonyról még vázlatnak is igen vázlatosan ez volt bennem a kép, amikor átléptem annak a román kormánynak a fennhatósági területét, amely közös történelmünkben talán először nyújt elhihetően őszinte baráti jobbot felénk. Az előbb az életműködésről szólva nyelvemen volt ez is: Romániában a név a kormányrúdnál is inkább csak kísérletet jelent, s távolról sem olyan hatalmat, mint nálunk; a hatalom csak akkor jut az irányító kezébe, amikor kísérletére a nemzet ösztöne igennel felel. Mit fog felelni erre a felénk nyújtott kézfogásra? Bevallom, a határon még nem ez forgott a fejemben, s jóval a határon túl sem. Ölemben egy katonai szakmunka volt. Annak a hadászati térképén vizsgáztattam az emlékezetemet: elég híven őrzi-e még a segesvári felfejlődést, amelyről annyi tudósítást és térképet átböngésztem, de amelynek színterét sohasem láttam.

A Groza-kormány s elsősorban Groza Péter miniszterelnök demokrata szándékaiban, jogtisztelő nemzetiségi politikájában senki sem kételkedik. A két nép összebékélésére a magyarság részéről itt a jó alap: a magyarság nagy tömegei őszintén demokraták. A jobboldali rétegek, a régiek is, és azok is, amelyek a bécsi döntés után jöttek be, a front közeledtére elmenekültek. Akik itt maradtak, szinte megszitálva az idők szitáján, azok már a Bécs előtti évek vasgárdista veszélyében vagy levegőjében demokratának nevelődtek, ha nem szocialistának és kommunistának: az ipari munkásságnak jó háromnegyede magyar, a földtelen földmunkások zömét a magyar falvak öntötték. Groza még az illegális időkben kötött szövetséget ezzel a haladó magyarsággal. Ő állja is ezt az íratlan egyezséget, törvényes rendelkezései ellen alig eshet panasz. De a nyert ügy, a győzelem mámorában fellángoló román nemzetiesség át-átcsap a nemzeti türelmetlenségbe. Naponta érkeznek hírek erőszakoskodásról, van köztük véres, van halálos is. A román reakció nem hagyta el az országot, az állam alsóbb szerveiben a posztjait sem. A magyarság lelkiállapota kettős. Ha azt mondod: új társadalom — csupa buzgás és remény. De ha külön magyar sorsára tapintasz: tétovázás, megriadás, sőt, szűkölés. És teljes magárahagyottság.

Az első baráti találkozón Kolozsvárt ez ellen szánunk Farkassal egyetemben néhány injekciót adó mondatot. Magyarországról jöttünk, akaratlanul is a magyarság nevében várnak szót tőlünk. Mit mondhatnánk bevezetőül mást, mint hogy a magyarság (amely kívülről nézve természetszerűen egységet jelent) már nem az a feudális elnyomás, amelynek ábrázolták. Új társadalom készül, s vele készül az új forradalmi magyarság is. Ez azonosul a nemzet fogalmával, erre gondoljatok, ha Európa új nemzetei közt azt halljátok, hogy magyar.

Kettőt sem mondhatok el ezekből a mondatokból, amikor megszólal székemre könyöklő bal oldali szomszédom. Első szavainak dugószerű kivágódása mutatja, hogy nem bírt tovább a mondanivalójával. Hangja a második légvétel után egy népgyűlésnek elég harsogásra szökken. Ujjatlan ingben ül, egy kicsit most előregörnyed, meztelen két karját párhuzamosan ki- s betaszítva magyarázza szinte önmagának, miközben bal válla idegesen félre-félrerándul, hogy a magyar nép, ellentétben például a románnal, gyökeréig magába vette a hitlerizmust, nemcsak a tábornokok, a politikusok és a szolgabírák voltak nyilasok (és gyilkosok), nyilas volt az utolsó kisbíró, az utolsó baka is. Nem elég csak a vezetőket elkergetni a magyar nép fölül, ez az egész magyarság...

Megdöbbenve nézek rá. A magyarság ilyen legyalázását még sohasem hallottam.

De ő, mind sűrűbben kapva fel szemüveges arcát, s vállával mind gyakrabban végezve azt a különös rángást, csak dönti magából nem is a gondolatot, hanem az indulatot. A magyar nép teljes egészében felelős, mert teljes egészében bűnös, mert teljes egészében adta oda...

Ebből egy szó sem igaz, azért hallgatom nyugodtan. Még kevésbé igaz ebben az összehasonlításban a többi néppel. A nyilas időket véletlenül a magyar parasztság néhány színtiszta településén töltöttem. A németekre, a hitlerizmusra a magyar parasztságnak akkor, már csak a voronyezsi és kárpáti veszteségek miatt is, csak átkai voltak. A nyilasok neve nálunk tekergő volt. De magam mellé szólíthatom tanúnak a zsidó munkaszolgálatosokat is, míg érzelemnyilvánításra egyáltalán mód volt, kaptak-e mást a magyar falusi lakosságtól, mint rokonszenvet és együttérzést? Ha egyetemes felelősségről szó lehet, azzal legfeljebb a német eredetűek környékén lehet kereskedni.

A bemutatkozásnál nem értettem a közbeszóló nevét, felíratom jobb oldali szomszédommal. Bányai László. Irodalmi szerkesztő koromból réved valami. Nem költőnek indult, neokatolikusnak? Ő fordította le Gide Tékozló Fiúját? Igen, ő az.

Az előadásból végül csak az indokolatlanul magas hang késztet ellenvetésre. Ne szenvedélyeinket eresszük közösbe, hanem az eszméinket. (…)

Románia elsősorban nem hadseregének köszönheti győzelmes voltát, hanem most is, mint a múltban már annyiszor, sajátos politikájának, annak a belsőbb, egységesebb és szervesebb nemzeti ,,életműködésnek", amely az országot minden pillanatban az ösztön hajlékonyságával egyenes vonalba, a nemzet legközvetlenebb érdekének vonalára tudja lökni, s amely egyéb szervei közt hadseregével is biztosan rendelkezik. Hogy mi az annyit hangoztatott magyar egység és a hangoztatni fölösleges román egység közt a különbség, azt az összehasonlítás legfrissebb példája: a mi október 15-énk és az ő augusztus 23-ájuk is meggyőzően mutatja. A hirtelen kanyar váltóin a román államgépezet szinte döccenés nélkül suhant át. A válságos pillanatban, amikor a mi kocsijaink sorban siklottak ki, s a jobbak menekvése és hittevése az egyéni tett, az egyén és a nemzet életére egyaránt halálos kockázatú leugrás volt, a román gépezeten mindenki a helyén maradt, s egyénileg bármit gondolt is, végezte a dolgát. A nemzet ösztöne, amely nálunk a kevés jobbakba és a nemzetből kizárt s csak passzivitással politizáló paraszti tömegekbe húzódott, nálunk tizenkét-tizennégy millió egyén ösztönének parancsolt cselekvést.

Mindez persze csak a nemzeti oldalról nézve mutat egységet. Mint mindenütt, ennek a nagy nemzeti egységnek Romániában is megvan az az árnyoldala, hogy gátat vethet a társadalmi átalakulás, az osztályharc táborainak egysége elé. Románia szinte érintetlenül átjutott a válságon. Hadserege, állami szerkezete, termelése ép, ,,a rend és a jólét" csaknem békebeli, legalábbis a mi helyzetünkhöz hasonlítva. De ezen a válságon szinte érintetlenül átmentődött a román reakció is, amellyel az új Romániának előbb-utóbb le kell számolnia, már csak azért is, mert mint megújuló ország kapta meg — mondhatni előlegül — mindazt, amit kapott. Az összehasonlítást folytatva, a különös helyzet tehát az, hogy a gazdasági kifejlődést nézve Magyarország ugyan lényegesen hátrább van, mint Románia, de a politikai kifejlődés terén lényegesen megelőzi azzal, hogy a reakcióval való küzdelemben könnyebb a dolga: a magyar reakció kisiklott.

A megújuló Romániában talál még annyi múltat az ember, hogy első látásra, első szippantásra is ellenőrizhesse, helyes-e az a kép, amelyet olvasmányokból, véletlen találkozásokból, apróbb-nagyobb megfigyelésekből egy-egy népről kialakítunk magunkban. Románia a nemzetiségeivel elég tarka ország, a román társadalom az éles osztályellentéteivel épp annyira széttagolt, mint akármelyik szomszédja. Mindazonáltal a román nemzet — legalábbis kívülről — egységesnek, jóval egységesebbnek érződik, mint például a magyar. Életműködésének van néhány olyan vonása, amelyet nálunk nem találunk meg, s amelyet a gyakori visszatérése miatt jellemvonásnak éppúgy elfogadhatunk, mint összehasonlító alapnak. Bizonyos, hogy a románság magatartása, a román nemzet életműködése a múltban központibb, mélyebb, ösztönösebb erőknek engedett, mint a magyar. Önmagában ez természetesen még nem értékítélet. Mi volt a magyar ,,életműködés"? A nép szervezetlenül mozduló szándékának élén egynéhány néven nevezhető személy akarata. A magyarságot — akár némely szlávokat — fel kell ,,rázni", aztán fel kell ,,emelni". Ha a felemelés balul végződik, a nemzet valóban úgy viselkedik, mint akit ,,elejtettek": magába vonul, néma és névtelen lesz, ebben lel megtartó erőt. Latinos tulajdonság ezzel szemben, ha egy nemzet úgy halad útján — szinte természeti erőnek engedve —, mint a hógörgeteg: vezetés nélkül is tudja az irányt. A nagy nevek itt — minél több, annál inkább — csak egy-egy pillanatot és útszakaszt jelentenek, olyanformán, mint a hógörgetegre rátapadt göröngyök és kövek; egyszer fent vannak, másszor lent — aztán megint fent, de mindig csak a felületen. Cserélődhetnek, sőt — elvet cserélve —, meg is maradhatnak, mélyebb erőt kell szolgálniuk. Az ilyen nép vagy az ilyen állapotban lévő nép ritkán áll meg, ritkán siklik tartósan félre érdekei vonalából. Ilyen a román is. Bizonyíték rá egész történelme, amely sokkal nehezebb próbákon át vezetett, mint a miénk, s bizonyíték az az utóbbi fél század, amelyet a mi sorsunkkal szemben tárgyilagos történészeink csak szerencsesorozatnak tudtak nevezni.

*

A románok latinságában nem a múlt a döntőbb, hanem a szándék. Képzeljük, hogy annak idején a magyar nyelv eredetéről Sajnovics nem ugor gyökerekről hoz tudósítást, hanem a latinról. Ami latin szó addig a felső magyar műveltségben, de a nép műveltségében is megvolt, az mind cölöp lett volna. A nyelvújítás minden hiányzó szavunkat Horatius szövegeiből veszi, s már legalább minden ötödik szavunk latin. A románban igazi volt a gyökér, mert igazán latin volt a nyelv, a gyökér szervezete is. De a legtöbb latin elem mégis a fény felé hajló új leveleken át jutott a nyelvbe; de még inkább a szellembe.

A szomjas román gyökerek csak az antik Róma felé ágazhattak igazi bizalommal. Az elevenebb, az újkori, a katolikus Rómától vissza-visszahúzta őket az ortodoxia, a maga különállóságát féltő vallás. Az akadályokkal küzdő gyökerek helyett így léptek működésbe a lombok. A franciaimádatot az arisztokrácia indította meg, csak később fedezve fel, milyen nemzeti ügyet szolgált azzal, ami neki is kezdetben csak afféle volt, mint a mi 18. századi grófjainknak Bécs; kényelem és osztályegyüttérzés. Az ő útját követte a polgárság, a polgári művészet, de merőben más eredménnyel. A seregestől Párizsba özönlő ifjú román Ady-jelöltek nem Bakonyba jutottak, hanem egy ősibb — titokzatosabb, de csak annál vonzóbb — családi tűzhelybe. Egy olyan családi tűzhely melegét és áldásait vitték haza, amelyhez végső soron ők is jogot formálhattak. El-elvágták ezzel saját fejlődésüket (saját erőfeszítésük egészségesebb vonalát), szellemi életüket egy kicsit fővárosuk képéhez tették hasonlóvá, de mégis lépést tartottak. S ha éppen nem léptek is, szemüket rajta tartották Európán. Saját eredményüket nem tudom a magyarokéhoz hasonlítani. De tájékozottságuk mindig hívebb volt, mint a mienk, szellemileg, politikailag egyaránt. Emellett aztán egy fél század szüntelen sikersorozata tanúskodik.