A mongolok kedvelték a köményes pálinkát. "Álljon meg, szerkesztő úr, mert aki 8000 kilométerről Felsőrákosra érkezik, azt illik megtisztelni" – s már töltötte is borospohárba az aranysárga nedűt Andorkó Ferenc, az erdő-közbirtokosság elnöke, s hogy mi mint idegenvezetők se maradjunk szégyenben, az egykor hazánkat pusztító tatárok kései utódait szilvapálinkával köszöntöttük, amit a "faluborvizével" nyomtattak le Nagybacon kapujában.

Csoma Sándor hívta ide!
Ha Kőrösi Csoma Sándorunk nem jutott volna el Tibetbe, ha nem akarta volna ott keresni az eleinkről lappangó adatokat, s ha dr. Obrusánszky Borbála magyar Kelet-kutató mongóliai útjai alkalmával nem szőtt volna barátságot és ismeretséget Észak-Kínában és Mongóliában a három jeles mongollal, mi sem írhatnánk be Erdővidék történetébe, hogy "a messzi Mongóliából érkező tudósok-filmesek keresték fel Réka királyné sírját a Felsőrákos és Vargyas mögött húzódó Rika erdejében". Borbála asszony az idei Kőrösi Csoma Sándor Napok előadójaként érkezett Kovászna–Csoma­kőrösre, ahol a hun-székely emlékekről kellett beszélnie. Személye révén került mongol vendégeink vonzáskörébe Csoma Sándor szülőföldje, s mert ők – mint mondták – hun eredetű népnek tartják magukat (és minket, székelyeket is), szokásaink, nyelvünk, ábrázatunk is felette érdekelte őket. Mi pedig lelkesedő fajták lévén, nagy büszkeséggel jelentettük, hogy Erdővidékre kell menni, mert ott az az egyetlen hely, amelyet Attila várának neveznek, az egyetlen kőszikla az egész Kárpát-medence területén, amely Réka királyné nevéhez kötődik a magyar nyelvterületen.
Esőben, barátságtalan időben, terepjáróval keresték fel a Rika-erdőt, ahol Csapdalszüren operatőr filmezte a ködös múltba vesző emlékeinket, az a jeles mongol filmrendező, aki nem egy, a tatárjárást megelevenítő játékfilm készítője messze az "őshazában", és most az a terve, hogy dokumentumfilm-sorozatot készítsen a hunokról. Az Észak-Kínában élő Ucsi­ral­tu professzort nyel­vünk-nyelvezetünk érdekelte. Bel­ső-Mongóliából érkezett (mely Kína egyik autonóm tartománya), és a hun nyelvi emlékeket kutatja. Erdenebaatar Diimaajav professzort pedig minden érdekelte, ami régi, merthogy – miként azt névjegykártyáján is olvastuk – ő az ulánbátori székhelyű Mongol Nemzeti Egyetem archeológiát előadó tanára és dékánja. Kifejtette, hogy szeretne látni nyílhegyeket, amelyeket esetleg Attila várának ásatásai során találtak, jó volna össze­hasonlítani az általa otthon találtakkal. Értekezni velük csak a Mendén élő Borbála asszony segítségével sikerült, aki anyanyelvi szinten beszéli a számunkra pergőnek éppen nem tűnő mongol nyelvet. Az már majdnem semmit sem nyomott a latban, hogy a Rika-tetőn kiásott várromok Árpád-kori magyar emlékek, esetleg a feudális magyar királyság gyepűvonalának létesítményei, a lényeg, hogy még ma is Attila nevéhez köti a nép ezt a helyet, pedig a mi országunkról is tudtak ezt-azt a mongol vendégek, ugyanis rácsodálkoztak, amikor el­meséltük a szájhagyományt, amelyet még a vidéket jól ismerő Bányai János jegyzett le valamikor az 1930-as években Felsőrákoson.

Attila szétverte a dákokat
"Ide inkább a monda szálai nyúlnak vissza – meséltük a Bányai által lejegyzett legendát. – Úgy beszélik, hogy Attila korában a mai erdővidéki Mária-forrást megelőzően, a Darabont nevű helyen a Csodástó volt. Ekörül ütöttek tábort a dákok. Attila azonban a várából (a mai Réka sírja fölötti tetőn lehetett a hagyomány szerint) rájuk csapott, s szétverte őket, a tavat pedig betömette. Annyit tudunk róla, hogy a múlt század közepéig e helyet mint kenderáztatót használták a rákosiak, s az akkori papjuk biztatására ásták ki a jó borvízforrást, s kalákában töltötték fel mocsaras környékét." A rákosi emberben-asszonyban, de még a gyermekekben is nagyon mélyen élnek az ősöktől hallott mondák, regék. Hogy ki, mikor és hol mesélte azokat, lehetetlen visszapörgetni, s az, hogy Attilának itt állt a vára, hogy Réka ide van eltemetve, olyan mélyen él a néphitben, hogy századok múlva is fennmarad, addig, amíg magyarul beszélnek ezen a vidéken. Ma is úgy emlékeznek ezekre, mint egy évszázaddal ezelőtt.
A mongol vendégeket nem a köményes szédítette meg, hanem a felsőrákosi 54 éves Pál B. Ernő olvasmányai és a régi öregek beszédei alapján Attilához és Csaba királyfihoz kapcsolódó emlékfoszlányai. A vendégeknek azonnal feltűnt a jurta alakú sátor, amelyet Felsőrákos címerébe faragott bele Pál B. Ernő, s amelyet "agyonfotóztak" a mongolok. "Attila is sátorban lakott – magyarázta –, de Rákost is Sátoros Rákosnak nevezték valamikor, mert amikor ide települt ez a nép, nagyon mocsaras vidéket talált, s ameddig házakat is építhettek, addig a rákosiak is (azért Rákos, mert rákban gazdag volt a patak) sátorban laktak!" Elka­lauzolta a vendégeket a Somosi-kőbánya környékén álló Szencsek-kőhöz, amely szerinte régi székely áldozati hely lehetett. Pál Ernő egyébként sokoldalú műszaki ismeretekkel rendelkező embernek számít Ráko­son, s miként ő is megerősítette, jelenleg olyan multifunkcionális jellegű gépi találmány kivitelezésén dolgozik, amelyet ha majd traktor után kötnek, nem lesz olyan talaj-előkészítő munka, amit az ne tudna elvégezni.

Kit érdekel ma a tatárjárás?
Na de még csak ezután jött a meglepetés, mert hát hol nincsen emléke a mindent elpusztító tatárjárásnak a Székelyföldön? Vargyason is a mongol rendező videójára kerültek a tatár emlékek: a Rabsán utca, amelynek neve a falu népének hősies küzdelmére emlékeztet Rabsán tatár vezérrel és csapatával szemben, ahol a ma is létező hídról, a Tatár-hídról a tatár vezért a meg­áradt Vargyas-patakba lökték a falubeli harcosok. Sajnos, a vargyasiak nem állították vissza az utca sarkára az öreg Sütő Béla által faragott emlékkopját, egyedülit a környéken, amely e tatár kori esemény emlékét őrizte. Tatár kori emléket őriz a Vargyas feletti Látóhegy és a Sírókút helynév is. A Látóhegyről figyelték a vargyasiak a "hadak" mozgását. A Sírókút mondájában a tatárok által elrabolt leányáért síró vargyasi anyának állított emléket a falu. Addig siratta lányát, míg azon a helyen, ahová könnyei lecsorogtak, életet adó forrás tört fel, ez a mai Sírókút. Végül is egy vitéz vargyasi legény megküzdött a tatárral, és az anya örömére visszahozta lányát.
Arra már nem maradt idő, hogy a Vargyas­tól 11 km-re lévő Homoródalmási-barlangot is meglátogathassák a mongolok, de elmeséltük, hogy a tatárjárás idején bizony a befalazott bejáratú barlangban lelt menedéket a környék lakossága. A tatárok ki akarták éheztetni a barlanglakókat, akik kevés lisztjükből és a barlang földjéről felkapart porból hatalmas kenyeret sütöttek, s azt egy karóra szúrva kimutatták az "ablak-szikla" nyílásán. A tatárok látva, hogy van ott még élelem éppen elég, továbbálltak.
Csala vezér mondájának sem tudtunk alaposan utánanézni, aki kiállt a most is Csala tornyának nevezett sziklabércre, és figyelte a barlang alatt ólálkodó tatár hordákat, és amikor látta, hogy elvonultak, örömé­ben integetni kezdett a barlangbelieknek, s elszédülve a mélybe zuhant, ott lelte halálát. Arra aztán végképp nem maradt időnk, hogy bemutathassuk vendégeinknek a szurdokvölgy többi, a tatár korra utaló emlékét, az ott meghúzódó Tatár-barlangot és a Kő­mezőn romladozó középkori Tatárká­polnát. Itt adtak hálát a Fenn­valónak a kiszabadult barlanglakók – vargyasiak és homoródalmásiak – azért, hogy szerencsésen megszabadultak a haláltól. Mongol vendégeink látogatása kapcsán telefonon kerestük Ilkei Ferenc vargyasi polgármestert. Nem tudott eljönni, de elmondta, hamarosan tavaszi takarítást rendeznek Réka sírjának környékén, s oda emlékkopját állíttat, mert a szikla valójában Vargyas község ősi közigazgatási területén fekszik.
– Nos, hát nem volt olyan derűs világ a hunok korszaka, de a tatárjárás sem – bírtuk szóra Obrusánszky Borbálát, akinek nem kevés fejtörésre és vitára adott okot az anyaországi tudós magyarok hunok utáni kutakodása. – Mind a három mongol vendégem sikeres előadást tartott a kovásznai Csoma-napokon szervezett konferencián.
Ott magyar kutatókkal is eszmecserét folytattak. Erdenebaatar professzor a mongóliai hun sírok feltárásában elért eredményeiről beszélt, Ucsiraltu professzor a hun királyi nemzetség nevét fejtette meg. Csap­dalszüren filmes szakember pedig készülő filmjéről beszélt, és elmondta, miképpen szeretné bemutatni a hunok történetét.
– Miről értekezett ön?
– Elmondtam, hogy a régi történelmi krónikák és a székely hagyományok szerint a hunok maradványai, leszármazottjai jelen vannak, élnek a népi hagyományban és a néplélekben mind a Székelyföldön, mind Moldovában és Moldvában, s hogy ezeket az emlékeket, régi hagyományokat fel kell használni a kutatómunkában, a történésznek nem szabad ezeket kikerülnie.
Dr. Obrusánszky Borbála az Eötvös Loránd Tudományegyetem mongol–történelem szakának végzettje, majd a Mongol Állami Egyetemen tanult. Előbb a Pécsi Egyetem külső munkatársa volt, majd a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének Sámán Archívumában dolgozott. Innen került a Kőrösi Csoma Sándor Egyetemre, ahol jelenleg is előadóként tevékenykedik. Eddig számtalanszor járt Mongóliában, többször Kína északi területein. Több monográfiája jelent meg a mongol népek történetéről, a nesztoriánus kereszténységről, a hunok kultúrtörténetéről. Mongol és angol nyelvű tanulmányok szerzője – olvashatjuk a világhálón is.
Amúgy Svájcban egy hegyvidék elzárt völgyében él egy néhány ezres népcsoport, mely fiziognómiája, szokásai alapján az Európát megfélemlítő hunok ivadékainak tartja magát, ezért a kutatók oda is szívesen ellátogatnának.