Kánikulai napokon 18 óra tájban kezdenek benépesedni a játszóterek: a szülők és nagyszülők kíséretében kisebb-nagyobb gyermekek lepik el a hintákat, csúszdákat, mászókat stb., és ott zsibonganak mindaddig, amíg a szúnyogok be nem kergetik őket a házba.
Július 2-án este fél kilenc után indultunk haza kislányommal a Iorga és az Ág utca közötti nagy játszótérről (tele volt még), az Ág és a Gyár utcai kisebb játszóhely érintésével. Előttünk két fiatalember két nagy farkaskutyával, természetesen szájkosár nélkül (van nekünk törvényünk arra, hogy a nagy termetű kutyákra kötelező szájkosarat tenni?) –, észre sem vettem őket, amíg a gyermek nem szólt: ni, mekkora kutyák! Hároméves sincs, apró lépésekkel haladunk. Az Ág utcát elhagyva betérünk a sétányra, mindenütt gyermekek, szülők, egy padon kamaszok kártyáznak – és mindenki nézi az „előadást”. Nem hiszek a szememnek: az egyik kutyatulajdonos a gyermekeknek szánt elemeken (rönklétrán, csúszdán, mászócsövön) idomítja kutyáját. Hirtelen arra gondoltam, kihívom a helyi rendőrséget – de hátha elmegy a kutyaidomár, mire kiérnek. Fényképezzem le a telefonommal? Nem adott rá jóváhagyást, meg is verhet, telefon nélkül is maradhatok. Megszólítok egy ismerős apukát, ő is ötéves kislányával van kint: természetesnek látja a bemutatót? „Nem, de...” Közelebb megyek a fiatalemberhez, kislányom kezét fogva, és nyugodtan, szelíden megkérdezem: helyesnek tartja, hogy a gyermekjátszótéren idomítsa kutyáját? Meghökkentően arcátlanul, nyomott hangon válaszolt: „botrányra van kedve, hölgyem?” Nem, uram, civilizáltan kérdeztem... – de nem tudom befejezni, közbevág: „botrányt akarsz? Az én kutyám tisztább itt bármelyik gyermeknél, tudd meg!” (Ó, micsoda állítás!) „Lát ott, fent olyan gyermeket, akit zavar?” – mutat a kutya felé, aki a csúszda tetején várta a gazda utasítását a leereszkedésre. Próbáltam kérdezni, hogy melyik szülő engedné a kisgyermekét a nagy kutya mellé egyedül, de félbeszakított. Intett a kutyának, és leírhatatlan kifejezéseket mormolva távozott.
Nekem pedig eszembe jutott, hogy egy hároméves kisfiú édesapjával épp az elmúlt héten tűnődtünk azon: mi karcolhatta ilyen csúnyán össze a műanyag csúszdát. Most már tudom, hogy kutyakarom is lehetett. Azt is, hogy miért hallgatott el a másik édesapa a „nem, de” után: talán már próbált szólni, és hasonlóan durva visszautasításban részesült. Esetleg attól tart, hogy a fiatalember agresszív lehet, és ráuszíthatja a kutyát a gyermekre. Ez velem is megtörténhet, miután soraim megjelennek. Tudomásom szerint amúgy a kutyákat nem fürdetik mindennap, tehát kételkedem a kutyatartó közvetlenül gyermekeinket sértő állításában. És ha már itt tartunk, hadd mondjam el, hogy tavaly, egy nyári reggelen egy 65–70 éves hölgyet láttam, amint épp kiskutyája ürítését felügyelte a központi park játszóterének homokozójában. Tőle is megkérdeztem, hogy ezt természetesnek tartja-e, mire a neveltetéséhez illő válasz érkezett: ha nem tetszik, vigyem a gyermekemet máshová! És láthatóan büszkén távozott. Keserű szájízzel néztem e nagymama után, aki vélhetően máshová viszi unokáját játszani, mint az ölebét megkönnyebbülni...
Na de vissza az idomításhoz. Mesélem másnap reggel a dadusnak a jelenetet, mire ő: hát ez régóta így megy, ilyenkor a többség fogja a gyermekét, és távozik, mert nincs, kivel tárgyalni, konok ellenállásba ütköznek. Szóhoz sem jutok a meglepetéstől, és ezek után a nevemet sem merem aláírni, mert visszaüthet rám vagy a kislányomra. Nem tudom, milyen intézkedésekkel lehetne megelőzni az ilyen kellemetlen helyzeteket, amelyek koruk édes játékaitól fosztják meg gyermekeinket, de ha a hatóságok mégis lépni akarnak, állításaimat több tanúval tudom bizonyítani. Kilétemet, elérhetőségemet megtudhatják a szerkesztőségben.
Egy felháborodott édesanya
