Isten tudja, jó ez vagy rossz, de ismét csak rengeteg mindent kellene átbeszélni, számtalan kérdésre kellene választ találni, sok ügyben kellene végre megegyezni. Rövidnadrágban vagy éppen gumicsizmában – a rendezvény visszatérő vendégei már hozzászoktak, ha Tusványos, akkor a nyári zápor, vihar igen ritkán marad el –, ingben vagy trikóban, kávé vagy sör mellett, mikrofon előtt vagy asztalnál ülve – fontosak ezek a találkozások, a baráti üdvözlések, az egymáshoz szóló mondatok, és nem jelentéktelenek a nagyvilágnak szánt kijelentések sem. Mert olyan hely ez a Tusnádfürdő, hogy lehet itt bensőségesen beszélgetni, közvetlen, baráti légkörben – de lehet itt üzenni is a világ bármely részére, Európába, Bukarestbe, Budapestre, Kolozsvárra vagy Sepsiszentgyörgyre.
És kellene bizony, előbb közösen gondolkodni, csendesen szót érteni, majd együtt üzenni. Például Bukarestbe. Hogy a román politikusok öncélú hatalmi játszmáik során ne csak olyan szavazórétegnek tekintsék a romániai magyarságot, melyet a vezetőikkel, képviselőikkel kötött különféle alkuk nyomán saját érdekeiknek megfelelően irányíthatnak – hanem a románsággal egyenjogú nemzeti közösségként tiszteljenek, ismerjék el a bennünket megillető közösségi jogokat, biztosítsák a különféle autonómiaformák kereteit. De üzenhetnénk Budapestre is, itt vagyunk, számíthatnak ránk, készen állunk arra, hogy egységes nemzet tagjaiként közösen cselekedjünk, együtt lépjünk fel a Kárpát-medencében élő magyarokat ért jogtiprások ellen, közösségünk megmaradása, gyarapodása érdekében. És üzenhetünk Európába is, via Sepsiszentgyörgy, hogy Közép-Kelet-Eu­rópa e szegletében bizony huszonkét évvel a rendszerváltozás után sem zárult le a restitúció, a Mikó-ügy pedig azt példázza: még azt is visszavennék, amit egyszer már kínkeservesen visszaadtak történelmi egyházainknak.
Van tehát, mit tanácskozni, és van, mit szétkürtölni Tusványosról, a világ közepéről. Vajon eljön majd az idő, hogy kiáltanunk nem, csak örülnünk kell?
Farcádi Botond