Általában kétnaponként dobjuk ki a háztartási szemetet, viszont ennél gyakrabban tesszük tiszteletünket az utca szeméttárolóinál, hisz nincs nap, hogy ne ürülne ki egy kartondoboz, pillepalack vagy üveg; a fogyasztói társadalom mértéktelen és felelőtlen szeméttermelése a kukázásból élők mennyei mannája.
Sepsiszentgyörgyön a Jövő utca egykori nagy, tágas, focizásra is alkalmas parkolóját két vállra fektető és eredeti funkcióját lenullázó, otromba betongarázsok mellett „székelő” kukák már jó ideje „intézményesedtek”: soha sincs úgy, hogy ne legyen ott valaki, aki úgy csap rá az eldobott szemeteszacskóra, mint tyúk a takonyra. Kezdetben a türelmetlenebbek és szemtelenebbek szembejöttek az emberrel, nagyúri gesztussal felajánlották, hogy aszongya: „Bácsika, elviszem én a szemetet, nincs öt lejecskéje, vegyek egy kiflicskét, édesanyám nagybeteg, kórházban van.” Mindezt szemrebbenés és lélegzetvétel nélkül.
Sokra nem vitték a tolakodással, úgyhogy az okosabbak fontolóra vették a stratégiaváltást. Évszázadok óta szinte semmit nem változtak, de azért nem hülyék. Azt is mondhatnánk, hogy időközben „kikukálódtak”. A konténerek melletti garázs betonfalát tartó alapkövet kényelmes, kuckós ülőalkalmatossággá alakították, és türelmesen üldögélve onnan lesik a potenciális zsákmányt. Az sem teljesen kizárt, hogy váltásban dolgoznak, lévén hogy a különböző napszakokban más és más arccal találkozhatunk itt. Mi általában reggel „ürítünk”, így a délelőtti (vagy éjszakai) váltásban dolgozó cigány asszony már ismerős. Amint meglát, rögtön feláll, és illedelmesen köszön. Az egykori nyomulásnak semmi nyoma. Olyan érzésem támad, mintha egy intézmény portása vagy egy iroda titkárnője köszöntene.
Nyár van. És meleg. Körös-körül nyitott ablakok. Az utcát betöltő kellemes kávéillatot a rothadó szemét bűze oszlatja szét. Asszonyunk mindaddig állva marad és mindvégig mosolyog, míg eldobom a szemetet és elhagyom a helyet. Egy rövid szemkontaktussal elköszönünk egymástól. Másodpercek múlva már derékig a konténerbe hajolva cincálja ízekre a gondosan összekötött szemeteszacskót. Az autóból látom, hogy talált is hasznos dolgokat a mi haszontalanjaink között. Jobban oda kell figyelnünk a szelektálásra – mormogom magamban, és közben az jut eszembe, hogy nemcsak számunkra lehet ismerős egyik-másikuk fizimiskája, hanem ők is jobban ismernek bennünket, hisz ezentúl a szeméthez arcot tudnak társítani.
KEREKES GYULA
