Amikor a kétezres években Európa keletén a népek úgyszólván egy emberként áhították, és, ha kellett, két kézzel is megszavazták az uniós csatlakozást, amikor az egyelőre kimaradtak arra ácsingóznak, hogy bár a tagjelölti, majd a tagstátust elérjék, akkor szemük előtt a nyugati életszínvonal lebegett. Illetve hát az, amit a szerencsés nyugatiak jólétéről, s úgy általában a szociális jogállamról, annak fogyasztási színvonaláról tudtak vagy képzeltek.
Itt, Keleten nem volt vitás, hogy a csatlakozás kívánatos, hogy az a legtöbb ember számára egybeesett személyes óhajával és hogy a Nyugat úgy tűnt fel előttük, mint maguknak a lehetőségeknek a hazája. Ha ez megnyílik előttünk, már az is valami – gondoltuk valamennyien a csatlakozást megelőző és követő években.
Azt, persze, lehetett volna sejteni, hogy gazdasági csodák nincsenek, és a hazai életszínvonal közelítése a nyugatihoz bizony jó pár évbe beletelhet, mi több azt is, hogy munkával jár majd az, s nem is kevéssel.
Mára vált kijózanító valósággá, amire akkor nem szívesen gondoltunk volna. Az, hogy eme „évek” akár évtizedekig elhúzódhatnak, miként az is, hogy e munkát itthon nem fogjuk tudni elvégezni, ha tőke nem társul hozzá, ha a Kelet a Nyugatnál is mélyebb válságba süllyed, s ha a munkáskéz és a kiművelt emberfők java itthonról elvándorol, és itt maholnap az se lesz, aki a legszükségesebb infrastrukturális felzárkóztatást minőségi módon elvégezze.
Bizony nem gondoltuk, hogy a megnyíló határok amolyan emberszivattyúkká válnak, melyek ifjúságunk színe-virágát pumpálják ki olcsó és mindenre kapható munkaerőként a nyugati emberpiacokra, s hogy ennek következtében olyan adót fizetünk eleven emberi lényekben annak, aki elszipkázza ereinkből az életet, mely itthoni jövőnket teszi kérdésessé.
A mai gazdasági válság, mely úgyszólván a csatlakozással egy időben szakadt a nyakunkba, ha lehet, még sötétebbé teszi mai horizontunkat, de vajon csak a válság keltette pesszimizmus beszél-e belőlünk?
Statisztikai előrejelzéseket olvasok arról, hogy a fejlettebb Csehország 2050-re érheti el az egy főre eső bruttó hazai össztermék dolgában az EU-s átlagot, ugyanakkor az alacsonyabb szintről induló Magyarország és Lengyelország legfeljebb annak 90 százalékánál fog tartani, ami pedig Romániát és Bulgáriát illeti, hát mi majd valahol az albánokkal fogunk egy gyékényen árulni, és legfeljebb azzal vigasztalódhatunk, hogy a boszniaiaknál azért egy fokkal mégis jobban állunk.
Magyarán Romániában akár két emberöltőnyire is terjedhet a felzárkóztatás e fejezete, mely különben önmagában még távolról sem fog valódi és minden fontosabb szférára kiterjedő kiegyenlítődést jelenteni.
Szóval jó ötven-hatvan évre kell berendezkednie annak, aki itt akarja kiböjtölni az EU-s bár átlagszínvonal „eljövetelét”, „beköszöntét” – vagy hogy is fejezzem ki magam? A munkás várakozás e feladatát tehát bátran megoszthatjuk gyerekeinkkel, hiszen mi magunk az átmenetek korából már sohasem fogunk kijutni.
Az európai felzárkózásról, persze, nem szabad lemondani, de abszolutizálni, túleszményíteni még kevésbé – mondom magamnak, fogódzót keresve. Hiszen évszázadok óta törekszik erre a Kelet, de emberállományát mégis meg tudta tartani, népei pedig belső fejlődést is tudtak produkálni. Alighanem egy, a nyugatitól némileg különböző, a fogyasztást nem fetisizáló, identitásunkat kellőképpen megbecsülő új szemlélet lesz képes itthon tartani ifjainkat és rávenni őket arra, hogy az itthoni munka végét fogják meg, és itt keressék boldogulásukat, ellenállva a sokszor csalárd csábításnak. Erre és nem a nyugatimádatra kellene hát nevelni őket.
