Két társát, Elődöt és Mariót letartóztatták. Azóta is, már három és fél esztendeje börtönben szenvednek. Aggódom sorsukért, mielőbbi kiszabadulásukat óhajtom! De Eduardót még mindig gyászolom, az őszinte együttérzés terhét cipelve! Őt, a legbátrabb magyar érzelmű, spanyol anyanyelvű magyart! A kemény és egyenes jellemű világjárót, világhírű sajtóorgánumok tudósítóját. Színes, tömör, lírai hangvételű politikai jegyzeteit, tárcáit közel évtizeden át, nevét keresgélve olvasgattam a Kapu folyóiratban. Az értelmiség magyar havilapját kilenc évig szerkesztette, kitűnő összhangban Brády Zoltán főszerkesztővel. A századvégi Balkán háborúiban kószálva, a Közel- és Közép-Kelet, Kelet-Afrika gyakori fegyveres villongásait taglalva tárta magyar olvasói elé vélt-valós igaz­ságait, az „akarom, hogy lássatok” költői óhaj nevében. A Kapuban olvasott Tárca nélküli rovatban (2007. augusztusi szám) Bolívia című oknyomozó írásában ez a magyarázó mondat olvasható: „Egy kis háttéranyag a várható események megvilágítására.” Mintha érezte, sejtette volna saját és társai tragédiáját, utolsó szállásuk, a 475-ös szoba bérlőinek megpecsételt sorsát: „...És hangsúlyozottan kötelességem szóvá tenni mindezt, mert szülőhazámat és szülővárosomat, Santa Cruz de la Sierrát fenyegeti.” Még halála évének októberében Eszék és Szentlászló önkéntes védőjét, az elnyomott baranyai magyarok hű bajtársát a megszálló csetnikek elleni harcokban a Független Újságírók Szö­vetségének elnöksége a Nemzeti Újságírásért posztumusz ezüstdíjjal tünteti ki, elismerve publicisztikai-riporteri munkásságát, megjelent köteteit. És tűnődöm a nyár óta – amióta hazai hetilapban olvasom Tóásó Előd bolíviai börtönből küldött jegyzeteit –, hogy a toll és a fegyver kitűnő mestere miképpen szólna tanítványa véleményeiről. Magam meg szívesen látnám kötetben Előd barátom „Fogságom történetét”, eredetiben!!