Végre-végre, ha késve is, de megérkezett a gombateremtő eső. Szombaton gombászó terített elém egy halom frissen gyűjtött gombát. Mondanám meg, elkészítheti-e ebédre. Miután megnyugtattam, hogy a gyűjtött két gombafaj ehető, a csiperkéhez fűződő gondját osztotta meg velem.
De hogy tudná megkülönböztetni az ehető erdőszéli csiperkét (ezt gyűjtötte) a karbolszagú (sárguló) csiperkétől (felvételünk), hiszen ha megnyomja a kalapját, kissé sárgul az is. Így van, de csak kívül, a kalapbőr, a karbolszagúé belül is. De nézzük meg a tönk alját: lepattintva a talajjal érintkező aljából, az fehér maradt. Márpedig a sárguló csiperke ezen a helyen élénk krómsárga. Aztán: szagold meg a gombát – kellemes ánizsillatot (vagy keserű mandulára emlékeztetőt) érzel. Legpontosabban a karbolszagú csiperke kellemetlen vegyszerszaga tájékoztat, ez a kétségtelenül azonosító jelleg.
Az erdőszéli csiperke kalapja fehér, selymes tapintású, korhadékbontó gomba, ezért trágyázott füves helyeken, inkább erdők közelében él, gallérja fehér, húsa szintén, lemezei rózsásak, majd barnulnak, egyre sötétebb színt kapnak. Mivel kellemes aromáját elkészítése során elveszti, kevésbé értékes, mint más ehetőcsiperke-fajok. Valamelyest hasonlít a fehér tarlóőzlábgombára is, de ennek lemezei fehérek maradnak, a tönk a kalapból csuklósan kifordítható, és ez is ehető gomba.