Megtörténik az utolsó csók, ölelés, pacsi, mosoly, utolsó cigaretta, kupica-legörgetés, keringő, sakkjátszma, kacaj. Egy közös emlék, amellyel elbúcsúzunk egymástól. És akarva-akaratlan valahol ezért parányi öröm járja át lelkünket, amit csak később észlelünk, mint egy régen ottfelejtett cukorkát a kabát­zsebben. De átjárja lelkünket, hiszen emberek vagyunk. Kissé feledékenyek, önzők; kissé jóllakottak, kissé éhesek; kissé hősök, kissé gyávák.
Sok bölcs kifejezi véleményét a halálról, buzdít, hogy kövessük az ő feltételezését és hitét, de utóvégre a bölcsek is meghalnak. És hiába mondják sokan, a „halál csak változás”, ezzel csak értelmünket tudjuk megnyugtatni, de szívünket nem. Ezért fáj itthagyni ezt a sokszor perverz, beteg, de nagyszerű bizonyosságot, az életet az idegen és baljósan megmagyarázhatatlan bizonytalanságért, ami a halál.
És aki elment közülünk felfedezni ezt a bizonytalanságot, azt egy idő után elfelejtjük – mert más emberek jönnek, mert felejtünk. De a szívünk megnyugszik, akár a kávé felszínén a tejszín, amely lassan elmerül, eláraszt bennünket puha finomságával. Ugyanezzel a csöndes ízletességgel öntenek el bennünket a szeretett személlyel közös mesés emlékek, amikor ismét eszünkbe jutnak. Menjünk hát, ne féljünk találkozni.

Nagy Botond