Nem a banknak vagy önsegélyző pénztárnak – ahová a mindennapi használati cikkek beszerzése vagy éppen a puszta megélhetés miatt folyamodtunk némi aprópénz-hitelhez –, nem a zálogházba remegő kézzel bevitt családi ékszer visszaváltásának kényszere nyomaszt, még csak a gyermekek lakhatóságát biztosítandó bérrel, netán lakáshitellel sem tartozunk, ingatlanvásárlásra sem adtuk a fejünket, s a bedőlt hitel fogalmát is csak televízióban hallottuk. Egyenesen az érdekeinket szolgáló, jóságos állam bácsinak tartozunk, aki a maga módján kiváló miniszterelnöke révén egy kurta mondattal ránk ruházta eme (adósság)terhet.
Ugyan nem emlékszünk, mikor írtuk alá a hitelszerződést, mennyi türelmi időt kaptunk, mekkora a havi részlet, a kamat, a futamidő. Csak úgy mellékesen, talán a születési bizonyítványunkat egyben hitelszerződésnek értelmező miniszterelnöki országértékelésből kiderült: nemcsak én, hanem családom minden tagja adós fejenként kereken 2500 euróval.
Mit tesz ilyenkor az egyszerű ember? Első meglepetéséből felocsúdva – elvégre még nagyapámtól hallottam, de nagykorúságom hajnalán apám is reám testálta eme kötelezettséget: az adósságot minden körülmények között meg kell adni – elkezdek számolni: ez bizony közel egy évi keresetem, s ha az asszony, na meg a két gyermek adóssága is belekerül a kalapba, akkor kereken tízezer euróval tartozom. Ennyi pénz soha nem járt a kezemben, vagy ha igen, akkor egyszer, amikor a kétszobásból háromszobásba költöztünk. S most mégis tartozunk vele, mi több, adósságunk év végéig 150 euróval gyarapodik.
Én mégis azt mondom: fogjunk össze, amit a gyermekek iskoláztatására, a lakásfelújításra, a húszéves Dacia kicse­rélésére vagy éppen a heti két sörre, a mindennapi harmadik fogásra szántunk volna, tegyük félre, s fizessük be az államkasszába. Egy télre egy pár bakancs is elég, az asszony is járjon a tavalyi kabátban, de ne várjuk meg, hogy szégyenszemre bedőljön az ország...