I.
1952 tele hóviharokkal, csikorgó hideggel sanyargatta a falu lakóit. A Román-dombon levő, kastélyszerű intézői lakban jól elfért a két család. Csak az udvar volt közös. A hátsó részen egy, a tanügyből kiebrudalt tanító felesége és két kisgyereke húzta meg magát. A nyakas ember nem hajlott a ,,jó szóra", semmi pénzért nem akart párttag lenni, és Székelyföldről Máramarosba menni igazgató-tanítónak. Így hamarosan felmentették állásából, és koholt vádakkal (,,horthysta, fasiszta") mint a rendszer ellenségét, ,,concentrára" (politikai, nevelő munkatábor Romániában az 50-es években) vitték.
A tanítóné törékeny, finom és nagyon szép, szőke asszony volt. Őmaga sem tudta, miből élnek. Csak a rokonok, barátok, szomszédok jóindulatára számíthatott, na meg az erős hitére, ami a szatmári zárdában kapott neveltetésében gyökerezett.
Karácsonyeste volt. S mivel korán sötétedett, aztán a tüzelővel is spórolni kellett, így az angyal is korán jött el. Szerény kis karácsonyfa volt, kopott angyalkával a fa tetején, néhány üveggömbbel a ,,jobb időkből", és házi készítésű sztaniolcsillagokkal, girlandokkal. (A gyerekek tudni vélték, hogy ez a sztaniolkincs egy lapos zseblámpaelem része volt, amit pár nappal az ünnep előtt apjuk bátyja bontott szét.) Szerény ajándékok: az anya által titokban kötögetett kis zoknik, sálak, sapkák álltak a fa alatt. És Istenem! Cukor is csüngött az ezüst dió (kályhafestékkel bekenve) és a piros alma mellett! Igazi kockacukor volt, az is sztaniolruhába öltözött. (Meddig spórolgatta vajon az anya, amíg egy fél kilót összegyűjtött, hiszen mindent csak jegyre adtak!)
Az asszony szomorúan nézte viháncoló kicsinyeit. Milyen kevéssel beérik szegénykék — gondolta. Már majdnem elpityeredett, amikor nyílt az ajtó, és a sógora lépett a szobába. Vállán zsák lógott, amit igen óvatosan helyezett a földre. Majd kinyitotta, és lám-lám, egy vidám, röfögő, gömbölyű kismalac sétált elő belőle. Nyakán piros szalagcsokor virított, és csodálkozva nézett a körülállókra. ,,Neked hoztam, Jucika, ajándék — szólt mosolyogva —, de ti is játszhattok vele, amíg felnő" — biztatta a gyerekeket.
Ugye, anya, ez szerencsemalac? — tudakolta a nyolcéves kislány. ,,Szeretném, ha apa is látná, milyen szép" — sóhajtotta. ,,Majd látni fogja — suttogta az asszony — csak legyetek jók."
Péter Alpár grafikái
Aztán olyan játszadozás, pajzán viháncolás kezdődött, amilyent még a szegény tanítóné soha nem látott. Alig tudta csemetéit később ágyba parancsolni, oda is magukkal akarták vinni a pöttöm jószágot. Végül elvackolták a kályha alatti fásládában, és a ház elcsendesült.
Gyermekfejemben még sokáig ott motoszkált, hogy az angyal egy malacka lábain járva hozza el a karácsonyt.
Ez volt életemben a gyermeki ártatlanság és a boldog öröm karácsonya.
II.
A kisváros kettes számú líceumának bentlakásában szilenciumra szólt a csengő. 1959-et írtak. Ekkor már rég nem nevezték zárdának vagy leánynevelő intézetnek. Létezését csupán egy semmitmondó számmal jelölték, megkülönböztetésül az egyes líceumtól, amely valaha egy gróf, Erdély Széchényije nevét viselte.
A vidékről összesereglett bentlakók a tanulótermek felé igyekeztek. Az első emeleti folyosón a kilencedikesek osztályfőnöke jött szembe a zsivajgó lányokkal.
,,Jöjjön csak" — szólt egy vörös hajú, madonnaarcú fruskához a tanár, miközben egy emelettel fennebb terelte, a ,,kuckónak" becézett, szűk földrajz szertár felé. A többiek kuncogva, irigyen súgtak össze mögöttük. Hogyisne, mikor ez a vézna, csupa szeplő lány volt az Oszi kedvence, famulusa! Igaz, senki nála jobban nem tudta a földrajzot, történelmet, de a legjobb faliújság- és plakátrajzokat is mindig ő eszelte ki.
,,Ma mit kell segítenem?" — kérdezte a lány. ,,Folytatjuk az évharmad lezárását?"
(Ha a többiek ezt tudták volna!)
,,Nem, ma nem rajzolunk plakátot, nem hívunk elő filmet, és nem foglalkozunk a naplóval sem" — felelte az Oszi. ,,Tudja, milyen nap van ma?" ,,Karácsony estéje" — válaszolt a kis vörös, és szomorúan jegyezte meg: ,,Csak újévre engednek haza."
,,Éppen ezért, ma ünnepelünk — de ne mondja senkinek. Nagy baj lenne belőle, ha az aligazgatónő megtudná!" — oktatta az osztályfőnök. (A bicegő, csípőficamos, illegális kommunista múlttal büszkélkedő Sz. Margitra utalt, aki közutálatnak örvendett az iskolában.)
A kuckóban csak a saroklámpa égett. A munkaasztalon nyoma sem volt a megszokott rendetlenségnek, papírhalmaznak. Helyén egy öreg lemezjátszó állt. Mellette kis cseréptálban egy fenyőágacska meg egy szál karácsonyi gyertya. A tanár meggyújtotta a gyertyát, majd beindította a lemezjátszót. A percegő tű belekapott a miniatűr rovátkákba, és ekkor felcsendült a világ legszebb karácsonyi éneke: a Csendes éj! Német gyermekkórus énekelte. S ahogy a dallam szétáradt a poros kis szertárban, úgy változott az át egyszerre karácsonyi fényben úszó templommá, fenyő- és kalácsillatú otthonná.
,,Ez az én ajándékom magának" — mondta halkan az Oszi.
A lány csak állt mellére szorított ököllel, és lehunyt pillái alól patakokban ömlöttek könnyei. A férfi csitítgatni kezdte, mint a kisbabát. ,,Na, ne sírjon már, kérem" — dörmögte megindultan. ,,Talán megbántottam?" — simogatta meg a bronzvörös hajat.
,,Jaj, nem! Dehogy bántott. Igazán örülök a meglepetésnek — de úgy szeretnék ma este otthon lenni" — hüppögte a leányka.
Mire a karácsonyi ének elhangzott, kissé megnyugodtak. Tekintetük cinkosan villant, és már értették egymást. ,,Ezt a titkot megőrzöm magamnak" — mondta a lány. ,,De a vörös csillag nem fogja legyőzni a betlehemi csillagot. Oszi, varázsoljuk ide a karácsonyt! Mert az ünnep mindenkié, az egész osztályé!" — fejezte be lelkesen.
A tanár a lemezjátszót, a lány a hanglemezt vitte, és leosontak a lépcsősoron az első emeleti tanulószoba felé.
Istenem! Csak még egyszer hallhatnám a Stille nachtot felcsendülni a kopott lemezről, régi iskolám kuckószertárában!
Az emlék maradt, ma is ott lapul szívemben — de csak jóval később jöttem rá, hogy ez volt számomra a megértés és a barátság karácsonya.
III.
1978 karácsonya volt. A város utcáit alig araszos hó borította. Takarékos világ járta akkoriban. Hol volt már a 60-as évek bősége?
Az országszerte híres élvállalatnak, a szocialista munkaverseny hétcsillagos kitüntetettjének igazgatója ma kegyes volt alkalmazottaihoz. Betartotta a nyolcórás munkaidőt, így senkinek sem kellett túlóráznia.
A vállalat geológusnője a kapunál várt egyik kolléganőjére, aki egy nejlontasakba burkolt csomagot adott át neki, majd együtt indultak hazafelé. ,,Köszönöm, Erzsike, a házi készítésű szaloncukrot. Nekem két kiló narancsot sikerült szereznem, egyik a tied" — mondta. Aztán szép karácsonyt kívánva egymásnak, elváltak útjaik.
A korán sötétedő estében hamar elindult az angyal. A kövek asszonyának otthonában már készen állt a karácsonyfa, mire a közeli faluból megérkezett hétéves kislánya az apai nagyszülőkkel. Nemsokára a külön vált apa is betoppant. Ma békés, meghitt volt a hangulat, de az asszony mégis úgy érezte, valami hiányzik. Hiába csendült a magnószalagról a híres budapesti gyerekkórus karácsonyi dalcsokra, az anya másra vágyott, élő zenére. És akkor így szólt családjához: ,,Elmegyek a kilencórai rövid misére, mielőtt az éjféli megkezdődne."
A város kis temploma előtt jókora embertömeg nyüzsgött. Mindenki be akart jutni a zsúfolásig megtelt templomba. (Nemhogy a mostani, pompás millenniumi templom nem létezett, de akkor még a kényszermegoldásként épített ,,csűrtemplomnak" sem volt se híre, se hamva.) Az áradat az asszonyt is magával sodorta a harangtorony alatt. Egy adott pillanatban a karzaton találta magát. Így is jó lesz, gondolta, és megállt az orgonához préselődve. Megkezdődött a szentmise. A kántor buzgón köszörülte a torkát, néhányat köhintett is, de éneke ennek ellenére ugyancsak tompán hangzott. Reménytelenül berekedt a sok mise alatt, és valószínű, meg is fázott. Az asszony mellette csengő hangon, felszabadultan énekelt. Csak a Mennyből az angyal második szakaszánál vette észre, hogy egyedül maradt: a kántor pedig az orgonán kíséri, anélkül, hogy énekelne. Kissé megijedt, de a férfi biztató tekintetére tovább folytatta, most már csak a kottát figyelve.
Akkor este a csíkszeredaiak nem tudták megfejteni, ki lehet az új kántornő, akinek kellemes mezzoszopránja sztereóban árad a templom mikrofonjaiból.
A mise végén a férfi így szólt hozzá: ,,Árulja el, asszonyom, kicsoda maga, hogy így tud énekelni?"
,,Egy öreg kántor öreg leánya" — hangzott a felelet, és szép karácsonyt kívánva elvegyült a lépcsőn lefelé igyekvő tömegben.
Az utcán komótosan bandukolva így kuncogott magában: ,,Ó, ha tudná a jó ember, hogy ezt a játékot hányszor játszottuk apával, nem csodálkozna így!" És egyszerre megértette, erre az ajándékra vágyott, a közös ima, a közös éneklés semmihez sem hasonlítható lelki balzsamára.
Ez a karácsony a lelki béke és megtisztulás karácsonya volt számára.
Zsigmond Enikő
